Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

II. szekció - Winkler Gábor: Győr belváros rehabilitációjának tapasztalatai

amikor újra a pezsgő városi életet látjuk. A városrekonstrukciónak funkcionális értelemben ez a legjelentősebb eredménye. Egyáltalán, nagyon örülünk neki, hogy érdekesebbé, vonzóbbá és izgalmasabbá vált a belváros e része ezzel a technikai és szervezési művelettel . A város déli részein már nehezebben tudunk dűlőre jutni, de itt is sikerült néhány tömböt értelmesen felhasználni, áttörni, a Czuczor Gergely utca Kazinczy utca sarkán üzleteket elhelyezni, tehát végeredményben a belváros értékét növelni a hihetetlenül nagy tartalékterületből. Aki felméri ezeket a régi házakat, aki a lakókkal beszél, tárgyal, az nem tudja nem észrevenni, hogy a városmegújítás bizonyos tekintetben az emberek életét is átalakítja. Ezek a változások másként folynak le a nagyjából-egészéből állami tulajdonban lévő, és másként a magántulajdonú tömbökben. Az állami területen, éppen mert olyan mértékű a technikai helyreállítás, és mert meg akarjuk szüntetni az egészségtelen, sűrű társbérletek és albérletek szövevényét, mi magunk, építészek is hozzájárulunk ahhoz, hogy az épületek legnagyobb részéből a lakosságnak el kelljen költözni, mozognia kelljen, és ez végeredményben három módon zajlik le:Az emberek egy része a helyreállítás után visszaköltözik, a másik része a belváros másik részén kap cserebérleményt, és vannak olyanok, akik végleg elhagyják a belvárost, mert valamelyik új lakótelepen tud a város megszűnő bérleményük helyett újat adni. Ez a folyamat jó is, meg rossz is. Jó, hiszen most kikerülnek a belvárosból azok az emberek - általában az alacsony lakáskultúrájú, alacsony igényűek -, akik annak idején csak azért csapódtak be a belvárosba, mert ott volt a legolcsóbb a lakásbérlemény, és ott lehetett ezeket a szegényes üz1 et 1akásokat és bérleménytöredékeket a legolcsóbban fenntartani. Őket semmi egyéb nem köti végeredményben a belvároshoz, csak a lakásigényük, és ha ezt máshol kielégítik, boldogan távoznak, nem veszítenek vele semmit, és a belváros sem veszít ezekkel az emberekkel, családokkal semmit. Van aztán e folyamatnak egy fájdalmasabb része. Volt a belvárosnak egy eredeti lakossága, ami több tíz generáción keresztül lakta ezeket a belvárosokat. Ők azok, akiket aztán az albérletek felére, negyedére csökkentett lakásterületen való életre kényszerítettek, közben a családjuk kiköltözött, szétrebbent, és ott élnek maguk. És most az ó esetükben azt vizsgálják, hogy jogosultak-e egyáltalán azokra a szobákra, amiket ók laknak. A másik oldala a dolognak,"hogy ők maguk is vizsgálják, a magasabb technikai színvonalon kialakított lakásokat egyáltalán fenn tudják-e még tartani, bírják-e pénzzel. Itt tehát megindul egy olyan folyamat, ami látszólag önkéntes, de végeredményben nagyon kínzó és bénító gazdasági kényszer eredménye, tudniilik a város őslakosságának a kivonulása a belvárosból. Ők már nem olyan vidáman vonulnak ki, mint a belvárosnak azok a lakói, akik végeredményben slumként becsülték a belvárost, az ő életükben ez már súlyos problémákat okoz. Helyettük pedig - miután nagy lakásokról van szó többszörösen felemelt lelépési díjjal - a gazdasági élet kedvezményezettjei vonulnak be (és hát bizony az elmúlt években a politikai élet kedvezményezettjei is bevonultak). A nagyobb lakásokban tehát kicserélődött a lakosság. Ennek a jó oldala az, hogy aki ilyen áldozatok árán jut be a belvárosba, az mindenképpen jobban megbecsüli a környezetét, és aki gazdaságilag jobban áll, az még áldozni is tud