Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

II. szekció - Román András: Városrehabilitáció ma és holnap

lakótelepet építeni. Magyarországon - sajátos véletlenként - ehhez még az is hozzájárult, hogy az MSZMP 1979. júliusi határozata radikális beruházási stopot hirdetett a romló gazdasági helyzet tüneti kezeléseként. Mindez előtérbe helyezte a városok rekonstrukciója, átépítése helyett a rehabilitációt, a megújítást. Tóth Zoltán 1985-ben megállapította kandidátusi értekezésében, hogy a települések térbeli fejlesztésében a folytonosság és a fokozatosság elengedhetetlen követelmény, aminek megsértése a városi struktúra széthullásával jár. Évtizedünkben mindezek nyomán kezdett jó irányba terelődni a városok fejlesztése, azok követendő irányvonalaként kezdett mind elfogadottabbá válni a rehabilitáció, terjedt az építészeti örökséget értékelő szemlélet. Míg korábban csak a műemléki jelentőségű területeket tartalmazó városoknak volt rehabilitáció alapjául szolgálható részletes rendezési terve a belvárosaikra - kezdetben ezeket szinte kizárólag Sedlmayr Jánosné készítette, később Korbonits Dezsőné, Schultz István, Winkler Gábor és mások csatlakoztak hozzá. A VÁTI-ban Korompai Judit elkészítette Keszthely belvárosának részletes rendezési tervét (ami példaértékű munka): egy korábban nem értékelt, XIX. századi belváros rehabilitációját irányozta elő, és lett az első olyan műemléki jelentőségű terület alapja, ami nem középkori, és még csak nem is barokk városrészt véd, A keszthelyi műemléki jelentőségű területet követte a tatai kimondása, az esztergomi műemléki jelentőségű terület kibővítése, és követi rövidesen a kecskeméti. Ezzel a műemlékvédelem is kezdi behozni lemaradását, hogy ne csak a minimum 200 éves együtteseket tartsa műemlékinek, egyáltalán értéknek, hanem a fiatalabbakat is, kiterjesztve a védelmet a budapesti Wekerle telepig, és a Napraforgó utcai villaegyüttesig. Mindez nem jelenti azt, hogy az általánosan polgárjogot nyert rehabilitáció széleskörben valóban elterjedt volna. Budapesten a VI. és a VII. kerületben az akció csigalassúsággal folyik, más kerületekben pedig alig. Jelentős sikert csak a budai várnegyednek az 1986-ra befejezett újbóli felújítása jelentett, amit úgy lehet értékelni, mint a XX. századi urbanisztikánk és épü1 étfenntaratásunk első, és eddig egyetlen összehangolt akcióját a húsz éves felújítási ciklus nyomonkövetésére. Hogy mennyire egyetlen, arra ékes - vagy inkább éktelen - példa a soproni belváros, ami 14 évvel az Európa díj átvétele, 20-25 évvel a helyreállítások zömének elvégzése után ismét olyan siralmas állapotban van, hogy pironkodás nélkül nem mutogatható. Vidéki városaink többségében alig folyik valami is a rehabilitáció címén, a pénzügyi források súlyos beszűkülésére hivatkozva. A hivatkozás legtöbbször jogos, amit még csak fokoz az érthetetlen, bűnös pénzügyi politika, ami pótolhatatlan értékek védelmét 25%-os ÁFA-val, 20%-os bankkamattal sújtja. Ilyen körülmények között ismét csak a kooperativ értelemben is műemlékinek számító városok központjainak rehabilitációja az, ami a jelen ezirányú tevékenységéről mégiscsak pozitív képet fest. Megkezdődött a rehabilitáció Székesfehérváron, mármint ott, ahol maradt még mit rehabilitálni. Szépen folyik a munka Pécsett, a városfal kiszabadítása, az elefántos ház tömbjének rehabilitációja átütő erejű sikerekkel járt, a rehabilitációval összehangolt új építkezésekben pedig Pécs valóságos iskolát teremtett. Két szép kisváros, Mosonmagyaróvár és Pápa látványos eredményeit éppen az