Évezredek építészeti öröksége (A 15. Országos Műemléki Konferencia Budapest, 1989)

I. szekció - Kralovánszky Alán: A középkori Nagyboldogasszony bazilika feltárásának legújabb eredményei

között, a legmélyebb ponton helyezkedik el. Ismervén azt, hogy még egy mocsaras terület is van Fehérvár területén, itt rendkívül nehéz volt elképzelni, hogy ezt a hatalmas dimenziójú bazilikát a román korban képesek legyenek felépíteni. Tudjuk, hogy a legalsó kősor gyakorlatilag a talajvízszinttel azonos szint - nem tudván a vákumhatás miatt kiszedni, néhány helyen megmaradt -, s nagy fehér mészkőből készült alapozási alj. Ugyanez a helyzet a déli és az északi oldalhajó közötti ún. sávalapozásnak minősíthető fal viszonylatában is. A bazilika dimenzióit figyelembevéve: a nagy félköríves szentélyindítás mellett, északra, a sekrestye és a bazilika apszisa közötti sávban, a korábbi feltárások találtak és rögzítettek egy mintegy másfél méteres magasságú kőtömeget . amelyet kompresszorral elbontva derült ki az, hogy puha homokkőből egy külső lizénasor díszítette az apszist; a még meglévőből kiszámítható volt, hogy 17 lizénával díszítették. Az északkeleti sekrestyének nevezett helyiségből egyértelműen látható az, hogy az alsó egy kisebb létptékű, kemény mészkőből, a felső egység pedig vegyes, de nagyobb léptékű kőből készült. Minden valószínűség szerint a Mátyás-féle bővítés egybeépítése alkalmával alakult ez ki. Ennek eldöntésére a múlt évben - ugyancsak kompresszorral - rávéstünk a hiányzó északkeleti sekrestye délkeleti külső sarkának feltételezett pontjára, amelyet Henszlmann ugyan jelöl, de nem találhatott meg, mert nem egyezett meg a fölmenő fal adataival. (Úgy tűnik, ő egy magasabb szinten a XVIII. században lévő prépostsági épület és templomnak használt Anna kápolna szintjét rögzítette alaprajzában.) Itt pontosan ugyanazt a pontot kaptuk meg, amelyik lehetővé tette a függőleges vonalnál az északi eredeti román kori zárófal nyomvonalának a meghatározását, illetve ugyanezt nyugat felé, a külső peremes északi oldalhajó és az apszis közötti sávban álló részt, tehát ma már geometriai pontossággal tudjuk ennek az egységnek a dimenzióját. Második gondolati egységként a belső terek építészeti maradványai: Az ún. kórus, amelyikben 80 fő és a királyi pár számára kellett elhelyezést biztosítani, két építési periódussal rendelkezett. Az alacsonyabb szinten kemény mészkőből, felette pedig puha homokkőből. A fehér mészkő kettős pozitív perselytartó lehetőségként mutatja, hogy egy kórusrekesztő elhelyezésére szolgált, míg a ráépített, megemelt, homokköves kórusrekesztőre vonatkozóan semmi többletinformáció nem áll rendelkezésünkre, csak egy külföldi párhuzamok alapján vont elvi lehetőség. Az 1936-os feltárás megtalálta már ezeket, mutatja jól, hogy szintrehozás érdekében két vasúti sínnel támasztották alá a román korit. Ugyancsak e kórus felismerésére adott támpontot egy olyan perselyes kő, amelyik a kórus nyugati egységén belül, egy nyilvánvaló ajtó bezárására, nyitására történő lehetőséget nyújt, és előkerült ennek a párja a tavalyi feltárás alkalmával, töredékes állapotban, másodlagos helyen. A kóruson belül van egy olyan 6 méter hosszú és 2,5 méter széles, minimum 1 méter mély alapozással rendelkező egység, amely a benne másodlagos felhasználással készült faragványok alapján (mert ezek XII. századiak) úgy tűnik, hogy vagy IV. Béla idejére, de valószínűbb, hogy Károly Róbert, tehát az Anjou periódus, a XIV. század elejére tehető. Ez a királyi trónus pódiumát tartó egység úgy képzelem - valamilyen baldachinos lefedéssel rendelkezhetett, tekintettel arra, hogy egy faoszlop lenyomata is - in szitu -