Adam Biro - Lővei Pál szerk.: Biró József emlékkiállítása (Kiállítási katalógusok Budapest, 1991)

Arcképvázlat emlékezetből (Hegedüs Géza)

gyakorta visszaemlékeztünk akkor is, amikor úgy húsz évvel később együtt üldögéltünk Budapesten a Central kávéházban vagy a budai Kakaskapu kocsmában, szeszes ital és feketekávé mellett, pipáink bőséges füstködében, irodalomról, képzőművészetről, közben mindig nőkről vagy újabb filozófiai világmagyarázatokról beszélgetve-vitatkozva. Felnőtten is egymás gondolatait kiegészítő jóbarátok maradtunk, amíg a háború gyilkos kalandjai el nem szakítottak egymástól, hogy mire én hazavetődtem, tudomásul vegyem: ő is elmúlt, őt is megölték, mint csaknem mindenkit, akit az enyémnek tudtam. — Egyénisége, testi-lelki arcképe azonban múlhatatlanul megmaradt emlékezetemben. Le tudom máig is mérni, hogy egykori léte, egyénisége milyen alakító hatással volt énrám is. — Ehhez a nagyon eleven ittléthez hozzájárult, hogy évtizedeink folyamán, ha ő Budapesten volt, például végig egyetemi évein, minálunk lakott. Ha pedig nemegyszer én mentem nyári mulatságok heteit Nagyváradon tölteni, ott laktam Biróéknál, Jóskával egy szobában. És miközben érdeklődésünk a lét különböző pontján találkozott, mindketten pipázó, alkoholízeket kedvelő, gyakran azonos nőtársaságokban forgolódó emberek voltunk. Tehát életformánk is nagyban erősítette jóbarátságunkat. Megesett, hogy ha egy művészettörténeti tanulmányához túl sok forrásművet kellett elolvasnia, egy részét rám bízta, böngésszem át ezt vagy azt a könyvet, és számoljak be, mi a tudomásul venni való benne. Máskor sok olvasnivalót igénylő középkori jogtörténeti témakörben kutatva, Jóska vállalkozott, hogy a latin oklevelek egy részét áttanulmányozza helyettem, illetve nekem. Persze mindketten eléggé tudtunk latinul és megtanultuk olvasni a kódexeket és a diplomákat. — Jóska különös kedvteléssel csapott a megoldandó rejtélyekre, ha valami merőben új írásrendszer titkait kellett megfejtenie. Hiszen amellett, hogy már ismert nevű festőművész, és ennél is köztiszteltebb művészettörténész volt, egyben felettébb sokan tudták, hogy nagy felkészültségű grafológus, a kézírás lélektanának tudósa, az akkoriban legnépszerűbb grafológiai kézikönyv szerzője. Egész lényével különös, sokoldalú, gazdag lelki életű és nagyon vonzó modorú ember volt. A különösség ott kezdődött, hogy kisfiú korától teljesen süket volt: nem nagyothalló, hanem süket, akinek hallóidege már serdülőkor előtt felmondta a szolgálatot. De szerencsére csak akkor, amikor már jól tudott beszélni, tehát halláshiánya miben sem zavarta kifejezőkészségét. És egészen rendkívüli intelligenciával már gyermekkorban úgy megtanult szájról leolvasni, hogy ha szembenézett, észre sem lehetett venni, hogy nem hall. Megszoktuk, hogy ha beszélgetés közben valamiért nyelvet váltunk, akkor figyelmeztetni kell, hogy most ne magyarul figyeljen. Mi például egymás között játékosan gyakran fordítottuk a szót latinra. Ilyenkor azt kellett mondanom: „Vigyázz! Latin következik!" — Utána már mondhattam, hogy „Verba intelligo, sed frasis irracionális est mihi" (A szót értem, de a mondat értelmetlen a számomra). — Erre ő vagy megmagyarázta a szóban forgó szöveget, vagy bevallotta — magyarul, esetleg latinul —, hogy ő sem érti. Ilyenfajta beszélgetés megszokott volt köztünk sihederkortól mindvégig. — Egyébként valószínűtlenül sok nyelven olvasott. Korlátlan memóriája spongyaként szívta be a szavakat is, a nyelvtani rendszereket is, csak éppen nem érezhette a nyelvek akusztikáját. Nemcsak könnyeden olvasott, de a legtöbb nyelven — főleg a latin-származékokon — biztonságosan fogalmazott írásban. Franciául, románul, olaszul, spanyolul még csakcsak ki mert mondani néhány mondatot, de németül, angolul, vagy hollandusul, bár hajói értett, de saját bevallása szerint el sem tudta képzelni, hogyan kell kiejteni az írásban tudomásul vett szavakat. A göröggel meg úgy volt, ahogy én: iskolás emlékek alapján jól el tudtuk olvasni a szövegeket, de szótár nélkül alig-alig értettük, csak mindketten szerettük skandálni a homéroszi hexametereket meg a tragédiák trimeter iambicusait. Érdekes, hogy Jóskát süketsége sem gátolta, hogy érezze és élvezze a versek ritmikáját. Racine-t és Baudelaire-t franciául, Goethét és Rilkét németül úgy olvasta némán, magában, hogy válla is hullámzott a verssorok dallamára. Éppen ezért tudott és szeretett táncolni is. A zenét nem hallotta, de