Adam Biro - Lővei Pál szerk.: Biró József emlékkiállítása (Kiállítási katalógusok Budapest, 1991)

A művészettörténész Biró József és az erdélyi kastélyok (Entz Géza)

lyet szintén ez az esztétikai magatartás mozgatott. Pedig az írott történeti források e vonatkozású kiemelkedő szerepét a XIX. század nagy kezdeményezői (Ipolyi Arnold, Römer Flóris, Orbán Balázs) már akkor felismerték és felhasználták, hiszen főként a múlt század második fele a középkori és későbbi írott források kiadásának első nagy korszakaként tartható számon. Ez a tudatos történeti irányultság, az adatfeltárások igénye, bekapcsolásuk a műalkotások vizsgálatába később háttérbe szorult. Még a rendelkezésre álló, nagyszámú kiadott levéltári anyagot sem igen vették figyelembe, nem is beszélve a sokkal nagyobb tömegű ki nem adott és a levéltárakban szinte kimeríthetetlenül rendelkezésre álló írásos forrásokról. Kelemen Lajos számára olyan volt a levéltár, mint halnak a víz, nem tudott nélküle élni, egész tevékenysége abban gyökerezett, belőle táplálkozott. „Csapata" s benne Biró József is elsősorban ezt tanulta tőle, feldolgozásai módszerébe ezt építette bele. Biró aránylag rövid, tragikus hirtelenséggel megszakított munkásságának egyik legnagyobb érdeméül a harmincas-negyvenes években még ritka, erőteljesen történeti beállítottsága tartható. Szülővárosának, Nagyváradnak barokk és neoklasszikus emlékeiről írt doktori értekezésétől kezdve (1932) a kolozsvári Szent Mihály-templom barokk alkotásairól (1934), a bonchidai Bánffy- (1935), a gernyeszegi Teleki- (1938) és a zsibói Wesselényi-kastélyról (1942) megjelent monográfiái — hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsem — mind szorgalmas és eredményes levéltári kutatással készültek, mégpedig többnyire a vonatkozó, nagyrészt ismeretlen okmányok eredeti szövegeinek közlésével. A bennük található konkrét adatok, az építtetőket, művészeket, kézműveseket és munkaszervezeteket illető, történeti és művészeti összefüggéseket is bőven feltáró egykorú közlések nemcsak a műalkotások pontosabban bizonyítható meghatározását teszik lehetővé, hanem keletkezésük, fejlődésük, változásaik, egyszóval egész életük közelebbi és távolabbi kapcsolataira is fényt vetnek, szerkezeti, formai, tartalmi vizsgálataikat valósabb alapokra helyezhetik, esztétikai értékelésüket elmélyíthetik. A kérdéseket több oldalról megközelítő módszerrel elért eredmények a monografikus feldolgozásokon túl elősegítették az általánosabb jellegű összefoglalások történeti hitelességű elkészítését. Biró ugyanis a részletkérdések megoldására irányuló aprómunka mellett sikerrel vállalkozhatott a nagyobb lélegzetű munkák megírására is. Erdély művészetének rövid története (1941) erre jó bizonyíték. De arra is, hogy szerzője nem csak saját szűkebb szakterületén volt otthonos, hanem olyan korábbi korszakok művészeti életének lényegi ábrázolásában és értékelésében is, amelyek kutatási körének előzményeihez tartoztak. Az összefüggések látása és megláttatása talán leginkább 1943-ban közzétett és az erdélyi kastélyokról szóló művében nyilatkozott meg. A címből az olvasó építészettörténetre következtethet. Az is, de sokkal több. A szerző bevezetőjében írja: ,,... a kastélyban, mint történelmi termékben, egy egész nemzet régi élete is lecsapódik, rajta hagyják nyomukat az évszázadok; gazdagságot, teremtőerőt, pompát, fényt, sajátos ízlést, alkotnivágyást, majd pusztítást, bukást, a harcok nyomait is megmutatja; mindazt, mit egy nép névtelen tagjai életük munkájával összehordtak s miből urai monumentumot róttak egybe emlékeztetőnek."1 Ez a tömör távlatú mondat világosan jelzi a szerző szemléletét. A kastélyt történeti képződményként kívánta bemutatni a maga teljességében, külső-belső megjelenésével, a benne folyó, változatos élettel. Igaz, elősorban a vezető társadalmi osztály oldaláról, a művelődést előmozdító, pártoló és fejlesztő előkelők szemszögéből vizsgálta a művészet alakulását. De arra is hangsúlyosan rámutatott, hogy néhány főúri családtól eltekintve a kastélyépítők nagyobb hányada a vidéki köznemes birtokosok egyszerűbb életét élte. E körülmény világosan kitűnik a lényegesen jobb módú és Európa felé nyitottabb Dunántúl és Erdély kastélyépítészetének összehasonlításából. A szerényebb lehetőségek szerényebb szintet hoztak létre a művelődés minden terén. Még a XVIII. században sem tűnt el teljesen az Apor Péter által búcsúztatott fejedelemség-kori élet főként az udvarházak világában, amelynek feltárása és értékelése már nem fért be a