A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - NÉMETH Györgyi: Nagyipari létesítmények műemlékvédelme

századig - visszanyúló történeti jelentőségét. Nem beszélve a szocializmus korszakában játszott szerepéről. Választhatunk, hogy a 19. század közepe után keletkezett és a nehézipar által alakított tájkép, települési sajátosságok, vagy az ingó és ingatlan tárgyak megőrzéséről gondoskodjunk. S akkor még nem beszéltünk azon érzelmi kötődés tárgyakon keresztül megvalósuló magatartásának szükségességéről, amely a sokszor generációkon keresztül a gyárban dolgozó embereket a nagy elbocsátások után még mindig a gyárhoz köti. Nyilvánvaló, hogy a tárgyi anyag összetettségéből következően a műemlékvédelem feladatai is rendkívül összetettek. Figyelembe véve, hogy épület, építmény, műtárgy, technológiai berendezés, gép egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, a megőrzésre érdemes objektumok kiválasztása és megőrzése érdekében a múemlékes szakembereknek a szokásosnál szorosabban kell együttműködniük a muzeológusokkal, történészekkel, mérnökökkel és településfejlesztőkkel. Ami más lehetséges műemlékek esetében nem probléma - a környezetszennyezés, - itt a környezetvédelmi szakemberek bevonását is szükségessé teszi. A szakmai feladatok együttes megoldása azt segíti, hogy a megőrzendő tárgyak ne ad hoc jelleggel kerüljenek kiválasztásra, hanem az ipari termelés megértéséhez elengedhetetlen összefüggések fenntartásával, ami alapos átgondolást és hosszú távú tervezést feltételez. E szakmai feladatok megoldása az igényelt körültekintés ellenére is az ipari műemlékvédelem könnyebb oldalát jelentik. Az igazi nehézség az egyéb körülményekben rejlik. Abban, hogy hogyan lehet a műemlékvédelmet - akár különböző szinteken is - megvalósítani úgy, hogy a védendő objektumokat tartalmazó gyárkomplexumban közben folyamatosan változó, a piachoz igazodni kívánó termelés folyik? A termelés az épületek átalakítását, lerombolását, új technológiák bevezetését kívánja meg. Ez a diósgyőri vasgyárban azt jelenti, hogy szóba sem került valamely nagyolvasztó megőrzése - a németországi Völklingen, vagy a franciaországi Uckange példáját követve - a nyersvasgyártás megszűnése után, mert a nagyolvasztót mint nyersanyagot igényelte az újonnan bevezetett ún. szilárdbetétes acélgyártás. S ez a problémáknak még mindig csak az egyik oldala. A másik, a tulajdonviszonyok kérdése. A diósgyőri vasgyár fennállásának utolsó évtizedéig mindig, teljes egészében állami tulajdonban volt. A gazdasági szerkezetváltással együttjáró privatizáció azonban ezt a gyárat sem kímélte, s több skandalum után mára szinte teljesen magánkézbe juttatta. Ráadásul a gyár számos kisebb egységre bomlott, s ezért tulajdonosa is számos. Ennyi különféle érdekű tulajdonossal egy átgondolt műemlékvédelmi programot egyeztetni nem könnyű feladat, különösen akkor, ha az új tulajdonos maga is számos gazdasági-pénzügyi problémával küzd, s nem éppen a gyár megőrzött törrténelmében rejlő reklám értékét tartja szem előtt. Nem beszélve arról, hogy a gyárhoz egykor szervesen hozzátartozó kolónia először önkormányzati tulajdonba, onnan pedig a lakosok tulajdonába került. S hiába rendelt el az önkormányzat helyi védelmet, ha nincs eszköze arra, hogy rendeleteit a lakosok be is tartsák. Felmerül a kérdés, nem lehetett volna már a privatizációt megelőzően ezekre a kérdésekre figyelmet fordítani, hogy ne váljon kilátástalanná a védelem helyzete, s pusztuljanak el esetleg még a gazdaság számára is hasznosítható értékek? A védelem helyzetét még az a körülmény is nehezíti, hogy a nehézipar hanyatlása, átalakulása, az ezzel együttjáró munkanélküliség szociális problémákat okoz, amelyek többek között a még mozgatható értékek széthordását eredményezi. Az önkormányzatok közül pedig többen is azt az utat választották, hogy a kolóniák már elhanyagolt lakásaiba illetéktelenül beköltözőktől a házak lerombolásával igyekeztek megszabadulni. Ennyi nehézség láttán szinte meg sem kell említeni, hogy a műemlékvédelem hatékonyságának biztosításához anyagi háttérre is szükség van. Megoldási lehetőségként felmerült a csak kulturális célra hasznosítható objektumok mellett a többi, jellegében megőrzött objektumnak olyan funkciókat találni, amelyek anyagi haszna a kultúra és az országos műemléki védelem alá kerülő épületek fennmaradsát is biztosíthatná. Mindez azonban aligha oldható meg állami szerepvállalás nélkül. Meggondolásra méltó, hogy az ekként megóvott emlékek elősegíthetik környezetük ismételt fellendülését, divatos szóval revitalizálását többek között az idegenforgalom lehetőségeinek kihasználásával. A gazdasági szerkezetváltás, amely világszerte a hagyományos kohászat visszaszorulását idézte elő, más