A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - MEZŐS Tamás: Amit a német nyelvterületen Bodendenkmalschutz-nak neveznek

MEZŐS TAMÁS AMIT A NÉMET NYELVTERÜLETEN „BODENDENKMALSCHUTZ"-NAK NEVEZNEK* A német műemlékvédelem finom distinkciót tesz elnevezésében a föld alól, régészeti eszközökkel felszínre hozott épületmaradványok és a felszínen - a történelem folyamán folyamatosan létező, de romos állapotban fennmaradt - töredékes, csonka építészeti alkotások között. Ez utóbbi, tehát a rom - egy hajdanvolt épület vagy vár például - használaton kívüli állapotában is része a tájnak, a környezetnek. Abban az állapotában tartja megőrzendőnek a műemlékvédelem, amelyben ma is áll. Ez az az emléktípus, amelyhez a múlt században romantikus eszmék társultak, amely önmagában is egy kulturális felfogás megnyilvánulása lehetett, Az antik kultúra hagyatékára rácsodálkozó felvilágosodás nem csak az elképzelt építészeti alkotások nagyszerűségét értékelte, hanem fontosnak és kiemelten jelentősnek tekintette a rom emléket magát is. Elég itt csak Piranesi metszeteinek kutúrtörténeti jelentőségére és hatására utalnunk. Nem csupán ma és nem csupán Németországban tartják-tartották fontosnak, hogy ezek az emlékek változtatás nélkül maradjanak fenn. Két jellemző példára hivatkozom: az egyik és az ismertebb, a Kölni Dóm esete, amely befejezetlenül évszázadokon keresztül meghatározta a város képét. A XIX. század elején a múlt iránti hódolat, a nemzet történelmének tisztelete iniciálta azt a felbuzdulást, amely a templom teljes felépítéséhez, befejezéséhez vezetett. A kilakult elvi-eszmei vita egyik sarkalatos problémája volt, hogy van-e jogunk beleavatkozni egy torzóként fennmaradt épület sorsába. A vita hevességét még az a tény sem befolyásolta lényegesen - a vitatkozó partnerek helyzetét még az sem erősítette (vagy gyengítette) -, amikor 1814-ben megtalálták a Dóm eredeti középkori terveit. Tehát elvben már semmi sem akadályozta volna az építés befejezését, az eredeti tervezői szándék nyilvánvalóan és egyértelműen megvalósítható lett volna. A kérdés azonban továbbra is az maradt, hogy az évszázados látvány megőrzése-e a cél vagy egy más kulturális közegben létrejött alkotás létrehozását vállalják-e. Pro és kontra érvek hangzottak el a korabeli szakmai vitában. Talán érdekes megjegyezni, hogy az eredeti formában való építést elutasítók között több volt a máig ismert, jelentős név - közülük is kiemelkedik Karl Friedrich Schinkel neve -, míg az építést támogatók jószerivel csak az újjáépítésben játszott szerepüknek köszönhetik, hogy nevük fennmaradt az építészettörténeti és a műemlékvédelmi tankönyvek lapjain. A probléma változatlanul létezett még bő háromnegyed évszázad elmúltával is, amikor a hcidelbergi kastélynak a porosz-francia háborúban kiégett reneszánsz palotáinak újjáépítése felmerült. Az egyik szárnyat eredeti formájában rekonstruálták, de az udvar másik oldalán hasonlóan romos épület rekonstrukcióját a közfelhábrodás megakadályozta. A köz ebben az esetben nem csak a szakmai közvéleményt jelenti, hanem a múlt értékei iránt érdeklődő Jilettantf'-k nézeteit is akik ebben az esetben a hivatalos szakma neves képviselőinek véleményét erősítették. Nem szabad újraépíteni azt, ami évszázadok óta rom állapotában része a környezetnek. * A dolgozat szövege csak szellemében egyezik az elhangzott előadással. Az ott vetített több mint 100 diapozitív és a hozzájuk fűzött megjegyzések nem reprodukálhatók e kötet keretei között.