A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - SEBESTYÉN József: Szász és székely erődített templomok Erdélyben

SEBESTYÉN JÓZSEF SZÁSZ ÉS SZÉKELY ERŐDÍTETT TEMPLOMOK ERDÉLYBEN A templomok védelmi szerepe nem újabb keletű Európában hiszen a kereszténység elterjedését követően a korai időktől évszázadokon keresztül az egész kontinensen kimutatható. Az adott kornak megfelelő erődítési módok szerint a templomok köré emelt falak, s földsáncok, majd a bonyolultabb védőművek egyszerre nyújtottak védelmet az „Isten házának", a liturgia terének, s „Isten népének" az egyházközség tagjainak, s létfenntartásukhoz szükséges tartalék javaknak. A középkori Erdély területén viszonylag kis területen igen nagy számban épült és máig fennmaradt erődtemplomok, vártemplomok az építészeti örökség igen fontos részeként egyedi, de még inkább együttes értéket képviselnek. Együttes védelmük, megóvásuk a közeli, s a távolabbi jövő kiemelten fontos feladatait jelentik a térség épített örökségével foglalkozók számára. Az erdélyi szász falvak jól ismert legjellegzetesebb erődtemplomai mellett a magyar-székely népesség lakta területek kevésbé közismert vártemplomait a Kárpát-medence más területeinek hasonló jellegű emlékeivel összehasonlítva szeretném részletesen bemutatni. A középkori Magyar Királyság, s így Erdőelve keleti határainak védelmére a XI. század elején Biharból, valamint az ország más részeiből az Aranyos vidékére, s az Oltmelléki Szászváros, Kézd, Orbó, Sebes környékére és tovább keletre telepített székelyeket feltehetően a XII. század közepétől, végétől tovább telepítették először a későbbi Háromszék, majd Csík- és Udvarhelyszék területére. A székely és besenyő könnyűlovasság a nomád kun és úz népek betörései ellen sikerrel vehette fel a harcot, de már a bizánci fenyegetéssel, a nehézlovassággal és páncélos gyalogsággal először 1166-ban támadó bizánci sereggel szemben tehetetlennek bizonyultak. A határvédelem erősítése érdekében, először II. Géza magyar király hívására érkeztek 1160 táján flandriai és Rajna-vidéki vallonok, szászok, s telepedtek le azt követően Dél-Erdélyben, Szeben környékén, az Olt mentén, továbbá a Küküllők mentén, majd a XII. század utolsó, s a XIII. század első évtizedeiben újabb telepesek az észak-erdélyi Beszterce vidékén, s dél-keleten a Barcaságban. Ugyancsak a határok megerősített védelmét célozta 1211-ben a Német Lovagrend Barcaságba telepítése, ahonnan azonban a Magyar Királyság érdekeit sértő politikájuk, törekvéseik miatt a rendet II. András seregével kiűzte. Az erdélyi német „vendégek", későbbiekben egységesen szászok, jogait, kiváltságait II. András 1224-ben az Andreanum néven ismert oklevelében erősítette meg a célból, hogy a Szászvárostól Barótig terjedő területen szász, s azon kívül székely, román és besenyő földek létesítésével az ott lakó népek jogi egységet képezzenek. Az adózásra vonatkozó kötelezettségeik mellett ugyanitt rögzítették, hogy a szászok szükség esetén személyesen ugyan nem kötelesek hadba szállni, de meghatározott számú katonából álló csapatot kell fegyverrel kiállítsanak. A székelyeknek, a részükre elismert nemesi szabadságjogok, az ezekből eredő adómentesség, s a közös földből való méltányos részesedés fejében személyesen kellett katonáskodniuk, a határok védelmét ellátniuk, valamint fegyverzetükről, felszerelésükről gondoskodniuk. A már meglévő megyerendszertől független szász és székely székek közigazgatási rendszere, véglegesnek tekinthető határokkal a XIII. és a XIV. század végére alakult ki. A hatalmas pusztulással járó tatárjárás után alig másfélszáz évvel, a XIV. század végétől a Balkán felé terjeszkedő oszmán birodalom fenyegette a gyorsan fejlődő, gyarapodó ország déli vidékeit. Török csapatok először 1394-ben törtek be a dél-erdélyi Barcaságba, s a keresztes hadak 1396.