A műemlékek sokszínűsége (A 28. Egri Nyári Egyetem előadásai 1998 Eger, 1998)

Előadások / Presentations - Georgiosz PROKOPIU: Polikrómia a bizánci művészetben és a templomok díszítésében

GEORGIOSZPROKOPIOU POLIKRÓMIA A BIZÁNCI MŰVÉSZETBEN ÉS A TEMPLOMOK DÍSZÍTÉSÉBEN EREDET, FORMA ÉS TECHNIKA BEVEZETÉS A „bizánci templomaként ismert hatalmas témakör néhány aspektusát szeretném megvilágítani. Az engem foglalkoztató irdatlan anyagból csupán néhány területet választottam ki: a jelentés és forma, az építészet és művészet, az esztétika és természetesen a „polikrómia" problematikáját. Itt a polikrómia nemcsak a többszínű anyagok felhasználását és a művészi kifejezésmódot jelenti, hanem a hozzájuk kapcsolódó sokoldalú elméleti nézeteket és többrétegű jelentést is. Amiről itt szó lesz, hitem szerint, fényt vet majd azon ismeretek polikrómiájára és polifóniájára, amelyekkel minden olyan restaurátornak rendelkeznie kell, aki foglalkozni kíván a bizánci műemlékek védelmének tervezésével. Egészen a legutóbbi időkig a középkori keresztény (bizánci, román és gót) művészetet nem sok figyelemre méltatták, vagy ami annál is rosszabb, félreértették. Alacsonyrendű művészetként tekintettek rá, ami meg sem érdemli a művészet nevet a klasszikus antik művészettel való összehasonlításban. Ez az itáliai reneszánsz óta uralkodó nézet, amikor is Vasari a keresztény művészetet „barbár"-nak titulálta, újra és újra felbukkant a klasszikus művészet inspirálta korokban, amelyek osztották azt a meggyőződést, hogy a klasszikus és a keresztény művészet szükségszerűen egymás ellenlábasai. így a humanista mentalitás fanatizmusa, amely átjárta a nyugatot a reneszánsz óta, a középkorhoz a sötét jelzőt ragasztotta és a művészeti sterilitás képét társította. Azt nem tudhatjuk, hogy egy valódi ókori görög hogyan ítélte volna meg a keresztény művészetet. Azt persze tudjuk, hogy az ő idejében Görögországban minden barbárnak számított, ami nem volt görög. De ez a felfogás a szellemre és nem pedig a formára vonatkozott. Az ókori görög művészet szellemét először a rómaiak értették félre aztán később ennélfogva a reneszánsz is. Bizánc ezzel szemben a görög szellemiség közvetlen örököse volt, míg nyugaton a gótikus korszakban görögös formák tűnlek fel (legalábbis a szobrászatban), amelyek Worringer szerint mélyebb affinitást mutatnak a görög érzékenységhez, mint a római ratio és ordo inspirálta művek, ezért a valódi ókori görög azokat a műveket találta volna barbárnak, amelyek csak külső jegyeikben kísérelték meg utánozni a hellén morfológiát. Meg merném kockáztatni, hogy a román, gót és bizánci építészetet kedvezőbben fogadta volna, ha ugyan egyenesen nem lelkesedett volna a bennük rejlő érzés őszinteségéért és a kifejezés eredetiségéért. Főleg a romantikának köszönhetően több évszázad múltán e „barbár" művek „szubjektív" melódiája kezdett kellemessé válni a fülünknek. Egy Victor Hugóra volt szükség ahhoz, hogy felfedezzük a Notre Dame szépségét, egy Goethére, hogy meghalljuk a strasbourgi katedrális fenséges akkordjait. A keresztény korral foglalkozó régészet kimutatta azokat a római és keleti elemeket, amelyeket a román és gót művészet az eredeti kifejezés érdekében vett kölcsön. Kimutatta, hogy a bizánci művészetet a hellén szellem hasonló elemei hatják át, és azáltal, hogy saját céljaira átalakította őket, elsőként fejezte ki a keresztény lélek emelkedettségét, az isteni felé való törekvést - ezt az új eszményt, ahogy P. Michelis professzor írja az „An Aesthetic Approach to Byzantine Art" című kiváló könyvében. A nemrég elért elismertsége ellenére is a bizánci művészet továbbra is zavarba ejti még a művészetre fogékony nézőket is, és ez mindaddig így is lesz, amíg esztétikai jellegét nem definiáljuk világosan. Ha ráné-