Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - MAROSI Ernő: Magyar műemlékhelyreállítások a MOB korszakában

1910 után, ez kétoldalú kérdés. Egyrészt a műemlékvédelem képviselőitói a maguk konzervativizmusában, professzori attitűdjében egyszerűen nem is lehet elvárni, hogy avantgárd gesztusokat kezdtek volna, másrészt viszont ne felejtsük el, hogy ennek a korszaknak a radikális avantgárd törekvései határozottan régiségellenesek. Nem azt mondja-e a futuristák manifesztuma, hogy pokolba a múzeumokkal, pokolba a műemlékekkel, s a múzeumok olajjal szagtalanított hullaházak? Tehát nem is lehet egyik oldal felől sem különösebb fajta szimpátiát feltételezni. Viszont ugyanekkorra esik a váltás magán a műemlékvédelmen belül, egy modernizálás értelmében és az modernizálás, amely tulajdonképpen a historikus toleranciának az érvényesítését jelenti, a magyar műemlékvédelemben is érezteti hatását. Sajnálatos módon éppen olyan személyeken, Éber László a legjelentősebb ezek között, akik éppen progresszivitásuk miatt a Tanácsköztársaság következtében fognak kikapcsolódni a magyar műemlékvédelemnek a tulajdonképpeni alakításából. Most pedig nagyon röviden példákon is szeretném tárgyalni az előbbi megfontolások alapján elképzelhető korszakok legfontosabb problémáit és emlékeit. Van tehát a magyar műemlékvédelemnek egy előkorszaka, amit tulajdonképpen romantikus korszaknak nevezhetünk. Ez a megszerveződésnek a korszaka, de elvei nagyon sokáig élnek tovább. Ez a nemzeti történelem fénykoraira irányul és különösen hangsúlyos szerepet ad a magyar függetlenség fénykorának tekintett középkornak és a késő középkornak is. Ez nagyon érdekes probléma, tudniillik a késő középkort általában megvetés övezi a XIX. század közepén. Magyarországon nem, hiszen a magyar nemzeti történelemnek legfontosabb hősei közé a Hunyadiak és különösen Corvin Mátyás tartoznak. Az ő korszakukat nem lehet meg nem történté tenni. Ez a Hunyadi-kultusz eredményezi például Vajdahunyad várának a jelentős súlyát a nemzeti történelem emlékeinek a sorában. A baloldalon egy felvételt látunk az 1854-ben leégett várról - korai fényképfelvételről van szó -, jobboldalt pedig egy acélmetszetet. Arányi Lajos nyomán Katzler Viktor készítette ezt 1867-ben. Ez egyúttal felhívja a figyelmünket a műemlékkultusznak arra az elemére is, ami legalább olyan fontos, mint a műemlékeknek a kivitelezése. Ezek a műemlékek publikációkban és képzőművészeti ábrázolásokban, különösen mappákban külön életet éltek a XIX. század folyamán. A metszetsorozatok mellett nagyon hamarosan a kiállítások válnak a műemlékeknek a következő fontos dokumentatív és bemutató alkalmaivá. A XIX. század ötvenes éveiben a magyar műemlékvédelem romantikus személetét tulajdonképpen súlyos inzultus érte. Mindenki egyetértett a Centralcommissionnak a működésével, mindenki egyetértett a Centralcommission szigorú és logikus műemlékvédelmi elveinek a hasznosságával. Azonban kialakult egy elvi vita. A Centralcommission, elsősorban Etelberger, a magyar műemlékeket összmonarchikus értelemben, tehát az egyetemes értékük felől közelítette meg, és tulajdonképpen explicite is nagyon sokszor bírálta a partikuláris magyar nemzeti történelmi szempontokat. Ez olyan indítás a magyar művészettörténet és az 1860-as évek publikációi számára, ami sokáig, szinte máig egyfajta defenzív álláspontot, a nemzeti értéknek a szerepét és vele szemben az egyetemes értéknek a kijátszását, nagyon sokszor az autochton keletkezésnek az elméleti indokolását helyezi előtérbe. Ez azért rendkívül fontos, mert tulajdonképpen mindmáig, mind a magyar művészettörténet-írás, mind a magyar műemlékvédelem számára két fontos elv bontakozik itt ki, még a szervezet kialakulása előtt, a középkorkultusz és az autochtoneitásnak, a nemzeti értékrendnek a hangsúlyozása. Hogy hogyan képzelték el a nemzetinek az egyetemesbe való beilleszkedését, erre nézve elsősorban Eitelberger vitapartnerének, az azonos gyökerekből, Joseph Dániel Böhmnek a bécsi művészettörténetéből kiinduló Henszlman Imrének az elképzelései döntők. Úgy tűnik, hogy Henszlman tanulmányai során elsősorban az irányadó emlékek, az egy-egy stílusideált tiszta formában megtestesítő, normának tekintett emlékek nyomán igazodik. Amikor vázlatterveket készít a kassai Szent Erzsébet-templom homlokzatának rekonstrukciójára, nem felejti el természetesen kijavítani ennek az épületnek a tornyait, de ami a leglényegesebb elem, az a középső négyezeti torony, egy magas piramissal koronázva. Ez a négyezeti torony Boisseréetől, a kölni dóm rekonstrukciójából származik, Henszlman egész egyszerűen a XIX. század műemlékvédel-