Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - ROMÁN András: Elmélet arról, hogy mi szerint változik a műemlékhelyreállítások filozófiája

jellemzi ezt az építészeti stílust? Valamennyien tudjuk: korábbi, főként középkori és reneszánsz elemek átvétele, alkalmazása, egy meghatározott „stílusban való épités". Ugyanezen időszak helyreállítási filozófiája, módszere és gyakorlata a purizmus. Azaz: a műemlék eredeti stílusában való további kiépítés, az eredeti mű folytatása, vélt vagy valós hibáinak kijavítása. Ha pedig a műemlék több korszak egymásra rétegződött stílusjegyeit viseli, egyetlen korszak, egyetlen stílus kiválasztása - éppen úgy, mint a korszak új építkezésénél. „Építész úr, csináljon nekem egy román lakóházat" - mondta a megrendelő, és az építész csinált. Éppen úgy, ahogy a többstílusú műemlékből csinált egy, kiválasztott stílusút, abban viszont befejezettet, korának felfogsáa szerint tökéletest. Meggyőződésem, hogy a historizmus építészeti stílusának tökéletes megfelelője a purizmus, a XIX. század második felében nem lehetett volna más helyreállítási gyakorlat. Ennek nem mond ellent, hogy volt néhány, nagyon kevés kivétel, mint pl. Möller István zseniális zsámbéki konzerválása. Mindig vannak/voltak kivételes mesterek, akik megelőzik korukat. S azt se felejtsük, hogy 1889-ben, amikor a zsámbéki helyreállítás született, a historizmus már kifulladóban volt, éledezett az új stílus, a szecesszió. (Ezzel nem akarom azt mondani, mintha Möller Zsámbékjának bármi köze is lenne ahhoz. ) A XIX. századot a XX.-ba a szecesszió viszi át, de századunk uralkodó építészeti stílusa a modernizmus. Különösen akkor igaz ez, ha elfogadjuk azt a történészi álláspontot, hogy a hosszú XIX. századdal szemben, ami a francia forradalomtól az első világháborúig tartott, a rövid XX. század voltaképpen 1914-ben kezdődött és a kommunizmus bukásával ért véget. Voltak ezalatt a 75 év alatt a modernizmuson kívül más építészeti stílusok is, főként az újra meg újra más és más színezetben fellépő neohistorizmus, de századunk építészetét mégiscsak Gropius, Mies van der Rohe, le Corbusier és Aalvar Alto fémjelezte, nem pedig Wälder Gyula vagy Zsoltovszkij. Ismét csak meggyőződésem, hogy ennek a modern építészetnek (aminek ügyetlen kormeghatározójelzőjénél ma sincs jobb, pedig már egyáltalán nem modern) a műemlék-helyreállításban tökéletes megfelelője mindaz, ami a Velencei Kartában megfogalmazásra került, s ami a XX. század helyreállítási filozófiájaként általánosan elfogadott. Hadd mondjak egy bizonyítékot erre. A történeti környezetben való új építészet elveit - Horler Miklós előadása nyomán - az ICOMOS 1972-es budapesti kongresszusának határozata szövegezte meg. Ez kimondja, hogy történeti környezetben az archaizálás, pláne a rekonstrukció helyett a jelenkor építészeti nyelvezetén kell megszólalni. Dchát a helyreállítás (hacsak nem változtatás nélküli konzerválásról van szó) nem más, mint történeti környezetben való új építés! A helyreállítás attól az, ami, amit az építész a műhöz - a történeti környezethez - hozzátesz. A purizmusban a historizmus stílusában tettek hozzá (voltaképpen megfelelve az 1972-es elveknek), a XX. században a „korszak nyelvén" azaz a modern építészetén. Nézzük meg legjelesebben helyreállításainkat a soproni zsinagógától a diósgyőri várig: amit az építész új elemként hozzátett a műemlékhez, az mind a modern építészet egy-egy eleme. Még anyaghasználatban is: amikor az építészetben a beton volt az uralkodó, ez jelent meg többnyire a helyreállításokon is. Némi óvatossággal még azt is megkockáztatnám, hogy a budai erődrendszer bátor, nagyvonalú, ízléses, de vitathatóan hiteles rekonstrukciója azidőtájt készült, amikor politikai nyomásra, rövid időre a történeti elemek alkalmazása ismét előtérbe került. Ha mindez igaz, - és remélem, hogy igaz - választ kaphatunk arra, miért vált vita tárgyává az elmúlt évtizedben a Velencei Karta, vele együtt helyreállítási gyakorlatunk. Az elméletem szerint erre az okot a modern építészet kifulladása, a posztmodern elterjedése adta. Az a posztmodern, ami legújabbkori historizmusként elővette az oszloprendekcl, a timpanont, a klasszikus formákat és elemeket. Ha pedig ezeket alkalmazni lehet (egyes posztmodernek szerint: kell) az új épületeken, miért ne lehetne rekonstruálni azokat a műemlékeken, azok helyreállítása során? Miért kell új, modernnek nevezett elemeket kitalálni az elpusztultak helyett, nem egyszerűbb, nem igazabb, nem biztosabb rekonstruálni a régit? S ahogy a posztmodern építészetből kiszorult a beton, a fém, hogy helyet adjon a szerves anyagoknak, vagy legalábbis a téglának, ugyanúgy