Műemlék-helyreállítások tegnap, ma, holnap (A 27. Egri Nyári Egyetem előadásai 1997 Eger, 1997)

Előadások - ROMÁN András: Elmélet arról, hogy mi szerint változik a műemlékhelyreállítások filozófiája

kezdték a posztmodern tudatos, vagy talán nem is tudatos hívei üldözni a helyreállításokon az irreverzibilisnek bélyegzett építési anyagokat, főleg a betont. Meggyőződésem ismét, hogy a Velencei Kartában lefektetett elvek bírálata mögött most is az építészeti stílusváltás áll. És hadd hivatkozzam ismét az 1972-es határozatra: most sincs másról szó, mint a korszak nyelvezetén való megszólalásról. Márpedig Magyarországon az 1980as években, a 90-es évek javarészében egyeduralkodó volt a posztmodern mindent kiszorító imperatívusza csak mostanában kezd alábbhagyni (lásd a Nemzeti Színház tervpályázatát). Hipotézisem természetesen tendenciákat takar és nem mindenre kiterjedő érvényű. Ne keressünk hát a műemlék-helyreállításban a szecessziónak megfelelő irányzatot, és azon se akadjunk fenn, hogy a Velencei Kartában megfogalmazott elvek az olasz műemléki, helyreállítási gyakorlatból sarjadtak ki akkor, amikor Mussolini Itáliájában retrográd építészet uralkodott, az, amit az utókor architettura dittatorica-nak nevezett el, egyáltalán nem ok nélkül. Arra utal ez, hogy a törvényszerű (legalábbis szerintem törvényszerű) összefüggés nem minden pillanatban és nem minden helyszínen igaz. A nagyobb, korszakos összefüggésekben azonban igen. Mindezzel választ adtam arra a kérdésre is, hogy meddig lesz érvényes a Velencei Karta. Véleményem szerint addig, amíg a modernnek nevezett építészetel végképp fel nem váltja valamilyen gyökeresen más építészeti stílus. Hogy ez mi lesz és mikor válik uralkodóvá, annak megválaszolására nem vállalkozom, az a futurológia hatáskörébe tartozik. Az mindenesetre megállapítható, hogy századunk végén a modern építészet felkelt a padlóról, a posztmodern megroggyantotta ugyan, de ki nem ütötte. Összeszedte erejét és okult a hatalmas balegyenesből. Most már félretéve a sporthasonlatot: jót tett neki a posztmodern epizód, túllépett az embertelen sík felületeken, az unalmas függönyfalakon, a szellemtelen (s nem utolsósorban mindig beázó) lapos tetőkön, a városépítésben a városokat széttördelő szabadonálló beépítés erőltetésén - mindazon, aminek logikus reakciójaként ideiglenesen fölénybe került vele szemben a posztmodern. Hogy aztán ez a finomabb, humánusabb, lágyabb modern építészet mit jelent a helyreállítások gyakorlatában, egyáltalán jelent-e annyi változást, fejlődést, amit nyomon követhetőnek vélünk, az már egy másik előadás későbbi témája lehet.