XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Román András: A vári foghíjaktól a Beabourg-ig – a XX. század építészet történeti környezetben

Úgy vélem, hogy a modernnek nevezhető építészet közel 70 éves története e tekintetben nagyjából két szakaszra osztható, amelyeket a második világháború választ szét. A két háború közti nagyjából két évtized témánk szempontjából a kevésbé fontos. Ennek nemcsak rövidebb volta az oka, hanem számos más tényező is. így a modern építészet kialakulásának késése sok országban, így nálunk is, ahol arról a 30-as évek előtt alig lehet beszélni. Helyette a neoeklektika volt uralkodó, s ebben hasonlított a korszak más reakciós rendszerek alatt nyögő országainak építészetére. A különbség annyi volt, hogy Németországban, Olaszországban és a Szovjetunióban a modern építészet fejlődése korán, biztatóan indult meg, hogy aztán később a fasizmus és a kommunizmus derékba törje azt. Fékezőleg hatott a korszak építészetére a 29—30-as világgazdasági válság is, így a világ legtöbb történeti városában, annak történeti negyedeiben viszonylag kevés új építésre került sor. Budapesten pl. a budai várnegyedben húsz év alatt semmi nem változott, a Belvárosban is kevés, a historizáló főútvonalakon alig. Nem mond ennek ellent, hogy épültek ekkor is új városrészek, mint pl. az Újlipótváros, de ez nem témánkba tartozó. Az említettek közül jó néhány — Kozma Lajos Régiposta utcai, Gerlóczy Gedeon Petőfi Sándor utcai, Hültl Dezső Rákóczi úti, Nyiri-Lauber Szép utcai háza, ugyanők Szabadság téri banképülete — a korszak legjobbjai közé tartozik. A második világháború gyökeres változást hozott. A háború szörnyű pusztításai nem kímélték a történeti együtteseket, sőt talán éppen ezek szenvedték a legtöbbet. Elpusztult Varsó belvárosával együtt a történetei óváros, Hitler beváltotta fenyegetését és valóban kiradírozta a földről Coventry történeti együttesét, az angol és amerikai bombázók viszont az egyik legszebb barokk együttest. Drezdát tették romhalmazzá. Szomorú véletlen, hogy Magyarországon egyetlen történeti együttes se szenvedett annyit a háború borzalmaitól, mint a két legértékesebb: a budai várnegyed és Sopron belvárosa. Mindez felvetette a kérdést — legalábbis a múemlékeseknek — hogyan lehet, hogyan kell újat építeni a történeti együttesekben? Lehet-e, szabad-e a modern építészet nagy szabadságát korlátozás nélkül alkalmazni, netán a modern helyett mást kell építeni? Elméletileg (három vagy talán négy) lehetséges út között volt választás. Az egyik az archaizálás, vagy annak túlhajtása, a rekonstrukció. Az előbbi voltaképpen egy múlt századi építészeti elv továbbvitele, ,,a stílusban" való tervezésé, ami azt jelentette, hogy a történeti építészetet keltették életre ismételten. Ez a XIX. században természetes volt, a XX-ban azonban már nem az, a Vajdahunyad vára a budapesti Városligetben a Hősök tere épületegyüttese mögött, azzal a logikus összhangban van, a város egyik legvonzóbb építészeti és városépítési együttese. Ugyanez azonban a XX. század közepén már nevetséges lenne. Lényegében ugyanez vonatkozik az elpusztult épületek vagy együttesek rekonstrukciójára. A műemlékvédelem ezen a fogalmon teljesen elpusztult épületek eredeti formában való felépítését érti, amit úgyis nevezhetünk, hogy ,,műemléket építünk". A Velencei Karta és a korszerű műemlékvédelem ellenszenvvel viseltetik az ilyen fajta újjáépítés iránt. ,,Minden rekonstrukciót ... eleve ki kell zárni" — mondja a Velencei Karta a 15. pontban. A semmiből való feltámasztás a műemlékvédelem elmélete szerint nem járható út. ,,A műemlékvédelem és az építészet tartozik önmagának és a társadalomnak azzal, hogy az elpusztított értékek helyébe semmi mást ne adjon, mint saját korának művészetét és építészetét." — állapította meg Horler Miklós az 1972-es kollokviumon, amiről mindjárt szó lesz. Rekonstrukciókra a II. világháborút közvetlenül követő években mégis elég gyakran sor került. Közülük egy — egyetelen! — nem a voltaképpeni műemléki tevékenység szférájába tartozik, hanem a nemzeti identitás megőrzésébe, a nemzeti élni akarás kifejezőjeként. A varsói óvárosról van szó. Az, hogy a lengyelek a romhalmazból újjáépítet-