XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Román András: A vári foghíjaktól a Beabourg-ig – a XX. század építészet történeti környezetben

ték — mondjuk ki nyíltan: rekonstruálták — a varsói óvárost, nem minősül történeti környezetbe való építésnek, se nem műemléki helyreállításnak. Itt a lengyelek azt fejezték ki, hogy a fővárosuk élni akarása erősebb a fasizmus pusztításánál, hogy a nemzet múltját nem lehet háborúval kitörölni és hogy az emberek minden körülmények között ragaszkodnak ahhoz, amit a gonoszság el akart venni tőlük. Lényeges azonban, hogy a varsói rekonstrukció nem lehet példa, nem lehet megismételhető. Mert ha az lenne, akkor már műemléki cselekedetnek számítana, és nem annak, aminek az előbbiekben értékeltem, aminek maguk a lengyelek is gondolták. Éppen ezért, amikor nagy tisztelettel és megértéssel hajtok fejet a varsói óváros újjáépítése előtt, nem tudok egyetérteni azzal, hogy azonos elvek alapján rekonstruálták Gdansk történeti negyedeit is. A történeti környezetben való új építésnek másik téves útja az, amikor az építész úgy próbál illeszkedni környezetéhez, hogy jellegtelenségre, a kort kifejező karakter mellőzésére törekszik. Egykori tanítómesterem, Dercsényi Dezső ezt az építészetet nikotex építészetnek nevezte. Annak idején, az 50-es 60-as években mindenki értette, mit jelent ez a találó kifejezés, ma azonban már meg kell magyarázni. Egészen kb. a 70-es évekig a magyar dohányipar gyártott olyan cigarettát, amiből bonyolult eljárással nagyrészt kivonták a nikotint, s ezáltal állítólag elvesztette egészségre káros hatását. Elvesztette azonban ízét, zamatát és illatát is, az igazi dohányosok szerint egy ilyen cigarettára nem volt érdemes rágyújtani. Minden bizonnyal ezért is szüntették be a gyártását. Dercsényi metaforája találó volt: a nikotexnek nevezett építészet valóban nem hatott zavarólag a történeti környezetre, nem volt környezetkárosító, csak éppen nem volt nevezhető igazi építészetnek. Magyarországon szerencsére nem sok ilyen épület épült, sok országban azonban hosszú időn keresztül ezt tartották a történetei környezetben való új építés kívánatos útjának. Lehet, hogy még ma is annak tartják. A harmadik és (ha megkülönböztetést teszünk) negyedik változat az, amikor az építész a történeti együttesben is kortársi művet alkot. Ha belegondolunk, ez nem új dolog. A történelem során soha nem fordult elő, hogy az új épület a régi kedvéért meghazudtolta volna Önmagát. A gótikától a szecesszióig minden stílus önmagát produkálta történeti környezetben, legfeljebb a historizmus volt az, ami válogatott a stílusok között, de hát ennek éppen ez volt a lényege. Kategorizálásom szerint aszerint beszélhetünk egy változatról vagy kettőről, hogy a kortársi építészeten belül különválasztjuk-e azt az esetet, amikor az új épület tömegében, léptékében, morfológiájában illeszkedik környezetéhez attól, amikor úgy kortársi, hogy nincs környezetére tekintettel. Maradjunk abban, hogy tárgyaljuk külön e két lehetőséget. A jó építészek világszerte mindig figyelemmel voltak környezetükre. Frank Lloyd Wright vízesés-háza éppen azért zseniális, mert tökéletes harmóniában van környezetével. Ha pedig az épített környezetet nem tekintjük minőségileg másnak mint a természetit, akkor természetes, hogy a jó építész az épített környezethez, a történeti környezethez éppen úgy igazodik, mint a természetihez. Az egész építészet alkalmazkodás. Alkalmazkodni kell a környezeten kívül a talajviszonyokhoz, a domborzathoz, a tájoláshoz, funkcionális igényekhez, a telek méretéhez és alakjához éppúgy, mint a megrendelő igényeihez és pénztárcájához. Pont az épített környezethez ne kellene alkalmazkodni? Miben áll ez? Erről szólt az ICOMOS III. Közgyűlésének kollokviuma 1972-ben Budapesten, amikorra a történeti környezetben való új építésnek a műemlékvédelem szempontjából való elméleti tisztázása akuttá vált. Horler Miklós mára klasszikussá vált elemzését elfogadva a Közgyűlés a következők szerint határozta meg a történeti környezetben való új építkezés modus vivendi] ét: ,,1. Mai építészetünk alkotásait csak úgy és csak olyan mértékben lehet elhelyezni, ahogyan