XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Klein Rudolf: Építészet és identitás

csak egy tetszőlegesen kiemelt és átplántált „magyaros" motívum. Nem csoda, ha Feszi Vigadója nem teremtett stílust — sőt, építészeti nyelvet sem —, de fölvetette a nemzeti identitás és építészet közötti kapcsolat kérdését, mely az elkövetkező másfél évszázad során majdnemn mindig terítéken maradt. Magyarországon tehát az építészet megszűnt önmagára utaló médium lenni és a huszadik század során olyan utat tett meg, mely eltért a Siegfrid Giedion, Henry Russel-Hitchcock. Bruni Zevi, Nikolaus Pevsner és Charles Jencks által fémjelzett nyugati fejlődési sémáktól. Ezért indokoltnak tűnik a huszadik századi magyar építészettörténet elemzése előtt röviden áttekinteni az építészet mögött munkáló társadalmi erőket és ezek hatásmechanizmusait. 1. A huszadik századi magyar építészettörténeti fejlődés főbb meghatározói 1.1. Az ideológiai- és stílus-pluralizmus lényeges determinánsa volt a huszadik századi magyar építészettörténet jelentős részének. E sokszínűség főképp a politikai pluralizmusban, társadalmi fragmentációban gyökerezett, mely gyakran a konzervativizmuson, és a liberalizmuson át egészen a népies (néha populista) eszmerendszerekig terjedt. Ez a hármasság különböző formában bukkant föl, és az egyes ágak rendszerint csak egy korszak kontextusán belül határozhatók meg pontosan. 1.2. Az egyes építészeti hagyományok újjászületése — nem ritkán hosszú látencia után is — szintén jellegzetes meghatározó. így például a neo-barokk többször bukkant föl a huszadik századi magyar építészet története során. Először a XIX. századból átnyúló neo-barokk jelentkezett — gondoljunk a Fellner és Hellmer-féle színházakra, illetve más hasonló középületekre. Ez a neo-barokk még nem nevezhető „nemzetinek". A második hullám a Horthy-kor jellegzetes neobarokkja. (Ezen építészeti stílus szelleme, Szekfű Gyula véleménye szerint, az egész társadalmat fémjelezte. Egy művészettörténeti fogalom Szekfűnél szociológiai terminussá lép elő — a 'neobarokk társadalom' —, aláhúzva az építészet rendkívüli jelentőségét a magyar kultúrában.) Sokan nevezik e stílust Wálder-barokknak is, fő művelője, a konzervatív építész, Wälder Gyula nyomán. A harmadik barokk hullám a poszt-kommunista neo-barokk villák formavilágában ölt testet. Kibontakozása fokozatos, a késő Kádár-kor elvulgarizálódott modern építészetének részletről részletre történő lekerekedésével vette kezdetét, végül az új demokrácia korára érett be a kifejezett barokk formajegyek újjáéledésével. Először a balkonok „barokkosodtak" el — sokszögalaprajzúvá lettek, megjelent a krinolin-formát követő korlát (természetesen krinolinok nélkül), majd a tetőszinten bukkantak föl sokszögletű, később pedig nőiesen lágy formák. A kilencvenes évek elejére már polgárjogot nyertek a barokk ablakok, bábsorok, és egyéb díszítő elemek. A neobarokk fokozatosan meghódította az alaprajzot is — szimmetria, hierarchia —, és természetesen az újgazdag sziveket is. Ha az elbarokkosodást úgy fogjuk fel mint egyfajta avantgárd-ellenes múltba fordulást, akkor a „Sztálini barokk", a magyar szocreál építészet is sorozható ebbe a hagyományba, még akkor is, ha az inkább a reformkori klasszicizmusra utalt a maga korában, mint a valódi barokkra és akkor is, ha eredetét nézve nem volt hazai. Érzésem szerint a barokk Magyarországon messze túlmutat a díszítés, és általában az építészeti formavilágon és — lyotardi fordulattal szólva — egyfajta állapotot, barokk attitűdöt határoz meg. (Kis leegyszerűsítéssel a lyotardi condition postmoderne terminus szellemiségét kihasználva, Magyarországon indokolt condition baroque-roi be-