XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Román András: A vári foghíjaktól a Beabourg-ig – a XX. század építészet történeti környezetben

azt a városfejlesztési terv és a már meglévő adott környezet indokolja és ahogy azt saját fejlődésébe be tudja iktatni. 2. Ez a mai építészet használja fel a mai anyagokat és technológiákat, így szerencsésen illeszkedhet a régi keretek közé anélkül, hogy sértené azok szerkezeti, illetőleg esztétikai értékét. Vegye figyelembe többek között a tömegek, a méretek, az arányok és a megfelelő szép aspektus szempontjait. 3. A történelmi értékű épületek és együttesek hitelességét alapkövetelménynek kell tekinteni. El kell kerülni mindenféle hamisítást, ami csak lerontaná művészi és történeti értéküket. 4. Az együttesek és műemlékek új funkciójú életre keltése csak akkor megengedett, ha az nem sérti sem azok szerkezetét, sem pedig teljességét." Az a véleményem, hogy a történeti környezetben való új építés legjobb példái általában megfelelnek az 1972-es követelményeknek. A magyar építészet és a magyar műemlékvédelem nagy dicsérete, hogy a legfontosabb történeti együttesekben — Budán, Sopronban, Kőszegen — főleg ilyen új házak épültek, mint pl. az Úri utca 32, a Dísz téri ház (Farkasdy Z.), a Tárnok utca 7 dunaparti szárnya (Sedlmayr János), a Hilton Szálló (Pintér Béla), vagy az Úri utca 28 (Horváth Lajos). Sopronban: Erdős László háza a Szent György utcában, Sedlmayr Jánosnéé a Várkerületen vagy Róth Jánosé a Széchenyi téren. Kevésbé ismert, de szintén jó Vincze Csaba háza Kőszegen, a Várkerületen. Ne higgyük persze azt, hogy minden olyan ház, ami a történeti környezetben való új építés szabályainak megfelel, az egyben jó is. A negyedik változatnak a modern beépítésnek azt a válfaját tartom, ami az 1972-es követelményeket nem tartja be, ami méreténél, magasságánál, tömegénél, esetleg beépítési módjánál vagy megjelenésénél, agresszivitásánál fogva nem illeszkedik környezetéhez, hanem szétdúlja, robbantja azt. Elhíresült példája a párizsi Montparnasse-torony, amihez hasonlónk sajnos nekünk is van Veszprémben. Alig jobb az olyan épület, ami nem magasságával, hanem a hagyományos ritmust figyelmen kívül hagyó épülethosszával disszonáns a történeti negyedben. Ilyen a Tárnok utcai iskola a várnegyedben vagy a soproni Várkerület egyik háza. Vannak olyan házak is, amelyek nem méretükkel, hanem építészeti megfogalmazásukkal űznek csúfot történeti környezetükből. A magam részéről ide sorolom a híres építész, Hallein, nem kevésbé híres házát Bécsben, szemben a Stephans-dómmal. Elnézőbb vagyok Hundertwasser bécsi háza iránt: egyrészt környezetük távolról se annyira műemléki vagy történeti, mint az előbbi, másrészt ezeket az épületeket építészeti viccnek, fricskának tartom. Más kérdés, hogy egy viccet szabad-e többször elmondani? Az 1972-es budapesti határozat óta — mint az jól ismeretes — sokat változott az építészet. A modernnek nevezett építészeti irányzatot sok helyen a posztmodern irányzat váltotta fel. A határozat a történeti környezetben a kortársi építészet nyelvén beszélő architektúrát javasol, s nem írja elő azt, hogy milyen is legyen az. Ha az funkcionalista, akkor az, ha pedig posztmodern, akkor amaz. A kortársi építészet pluralistává válásával a megoldási lehetőségek száma is megnőtt, hiszen ma — és talán holnap — egymástól eltérő stílusirányzatokban is megjelenhet az, amit kortársinak nevezünk. Véleményem szerint ebben is az építészeti minőség és a jó ízlés a mérce. A túlzott divatosságra való törekvés, a jó építészek epigon módjára való követése ma épp úgy tévútra viszi az építészt, mint a történelem során bármikor. A magam részéről — elárulhatom — nem vagyok nagy híve a posztmodern építészetnek, de ez egyrészt magánügyem, másrészt még ebbéli véleményem mellett se idegenkedem a történeti együttesben megjelent posztmodern épületektől, ha azok önmagukban jó alkotások. Végül szólnom kell arról is, hogy vannak a történeti környezetben való új építésnek olyan