XX. századi műemlékek és védelmük (A 26. Egri Nyári Egyetem előadásai 1996 Eger, 1996)

Előadások: - Román András: A vári foghíjaktól a Beabourg-ig – a XX. század építészet történeti környezetben

példái is, amelyek — ha nem is méretüknél — de építészeti megjelenésüknél fogva kirínak környezetükből, de — legalábbis nekem — mégse idegenek, mégse ellenszenvesek. Arra utal ez, hogy az építészet, mint a művészetek általában, nem gyömöszölhető skatulyákba, hogy öntörvényű szabályai akár figgyet is hányhatnak az egyébként érvényesnek látszó elveknek. Mindkét példám erre párizsi. Az egyik a rengeteget vitatott Louvre-piramis. Magdám Pei üveggúláját nemcsak funkcionálisan tartom remeknek, hanem építészetileg is kedvező róla a véleményem. Az átlátszó, csillogó építmény a maga sima mértani idomával számomra nem idegen a Louvre Napóleon-udvarában, hanem szinte még ki is emeli a XIX. századi architektúra szépségét, finomságát. Osztja, szervezi a nagy, U-alakú udvart, vonzza a szemet és a látogatót. Nem hiszem, hogy mindenben megfelel az 1972-es alapelveknek — csak éppen egy ékkővel gazdagította Párizs amúgy se szegény városképét. Másik példám a Pompidou központ, vagy közhasználatú nevén: a Beaubourg. Ez az épület a Marais negyed XVII. századi házai között minden szabálynak ellent mond. Fitogtatott konstruktivizmusával szinte inkább gépnek hat, mint építészeti alkotásnak. Vagy talán valami furcsa mérnöki szerkezetnek. Magam úgy vélem, hogy Renzo Piano és Richard Rogers (statikus: Sir Owe Arup) alkotása a XX. század Eiffel tornya. Ahogy az szimbóluma lett az 1800-as évek Párizsának, ez a mi századunk Párizsáé. Nem akar háznak látszani, de szobornak vagy térplasztikának se, hanem valami furcsa, megismételhetetlen nem tudom minek, ami nem lehet máshol, mint Párizsban, a művészek és bohémek fővárosában. Hogy a gépnek vagy a monstruózus állványnak mi köze a művészetekhez, azt ne kutassuk, mint ahogy Eiffel se tette azt. S ne felejtsük: nem a Notre Dame-mal áll szemközt, nem Hallein-ház, ez csöveit és rúdjait olyan szomszédoknak mutatja, amelyek kicsit csodálkoznak, hogyan kerül a púposteve az istállóba, de nem érzik magukat ettől kevesebbnek, nem is azok. A Beaubourg megismételhetetlen extravaganciája (Isten ments, hogy megismételjék!) minden várakozás és szabály ellenére nem üti agyon környezetét, hanem éppen kiemeli annak tartózkodó szépségét, karakteres párizsiasságát. Jellemzőnek és érdekesnek tartom, hogy környezetében, amikor felépülte után építeni kellett, nem a gépezetházhoz, hanem a környezeet többi eleméhez alkalmazkodtak — ahogy azt a történeti környezetben való építés elvei diktálták. Tanúiság: szabályt szegni csak egyszer szabad s akkor is csak színvonalasan. A végső s legfőbb tanúiságot pedig abban látom, hogy a történeti környezetben való építésnek a szabályai nem mások, mint az építészeté általában, s amit nagyon röviden és nagyon vulgárisan úgy lehet összefoglalni, hogy jót, hogy művészit kell alkotni. Az ilyen XX. századi épületek minden bizonnyal a XXI. század műemlékei lesznek.