Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

BALASSA M. IVÁN: A magyar falusi lakóház fejlődése

BALASSA M. IVÁN A MAGYAR FALUSI LAKÓHÁZ FEJLŐDÉSE Kelet-Európa népei a VI. századot követően bizonyos időjárási- és az ezzel párhuzamos, az ennek következtében bekövetkezett társadalmi, gazdasági változások eredményeként „leköltöztek" a föld alá. Az Elbától keletre egészen az Uraiig viszonylag kisméretű, a 2x2 méterestől az 5x5 méteresig terjedő, félig, vagy teljesen földbe mélyedő építmények bontakoznak ki az ezt a kort kutató régészek ásói nyomán. A nagy kelet-európai népvándorlás második hulláma újabb és újabb népeket „szállított" a kontinens ezen térségébe, közöttük a IX. század végén a Kárpát-medencébe mintegy fél millió főt — a magyarokat. Százezerre tehető az a népesség, amelyet itt találtak. Ezek túlnyomó többsége valamely szláv törzshöz tartozott, és egyéb népek töredékei is közöttük lehettek. Ma még nem látjuk teljesen tisztán, hogy a korábbi meghatározó népesség, az avarok hova tűntek el, de ennek itt számunkra most nincs is jelentősége. Nincs, mert a lakóépítményeket illetően nem tapasztalhatunk változásokat, Dunaújvárosban a VII. századi avar településen jellegében ugyanolyan építményt tártak fel, mint amilyenek a X. századi magyar szállásokon álltak. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a honfoglaló magyarságtól sokszor még ezt a, Bóna István régészprofesszor kifejezésével élve, „bűzös gödröt" is elvitatják, mondván, hogy a Kárpát-medencét elfoglaló népesség nomád volt, tehát nem ismerték a szilárd lakóépítményeket, következésképp azt az itt találtaktól kellett eltanulniuk. Ennek ellenkezőjét több minden bizonyítja, így például az, hogy a magyar nyelv honfoglalás előtti szókészletének e körbe tartozó megnevezéseiből egy egész csinos házikó állítható össze, hogy Dél-Ukrajnában, a korábbi magyar szállásterületen abból az időből, mikor ott tartózkodtak, a szokásos kelet-európai lakóobjektumokat tárták fel a régészek stb. De nem is ez a legfontosabb kérdés, ami a kutatók egy részét, köztük engem is izgat. Hanem az, hogy hogyan élhetett — akár csak egy öt tagú család (szülők és három gyermek) — egy ilyen, maximum 20—25 m

2-es alapterületű építményben (meg kell jegyeznem, hogy ez valóban a maximum, az átlag a 10—16 m

2

!). Nekem az a véleményem, hogy sehogy. Pontosabban, nem csak egyetlen építményt használhattak. A magyar kutatás is ismeri az úgynevezett „csoportos udvar" fogalmát, amkelyet a német egyértelműbben fogalmaz meg a „Vielgebäudehof" kifejezéssel. Ez azt jelenti, hogy egy család nemcsak egyetlen épületet használ, hanem a különböző célokra különböző építményeket készít magának. A VII—VIII. században a Bajor Néptörvény (Lex Baiuvariorum — Volksrecht der Baiern) a domus, seli, casa néven nevezett lakóház mellett a fürdőházat, sütőházat, főzőházat (balneárius, pistoria, cogina), továbbá a csűröket, színeket, kamrákat (scuria, scof, granarium), a széna és terményszárításra szolgáló épületeket (mita, scopar) sorolja fel, mint a bajor paraszt udvarának természetes tartozékait. Nem valószínű, hogy a magyar falu lakójának a X. században ennyire differenciált épületállománya lett volna, de az, hogy az egy ásatáson előkerülő azonos korú építmények között sokszor nagy különbségek tapasztalhatók, pl. az egyikben van kemence, a másikban csak a nyílt tűz használata mutatható ki, de van olyan, amelyikben semmi-