Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

GIORGIO GIANIGHIAN: Hogyan lehet élni Velencében? A felújítások vezérterve

tek között. De miért is történt ez a nagy terjeszkedés a XVI. században? Említettem már, hogy a népesség igencsak megnőtt, és a „szárazföldről" érkező embereket már nem tudták elhelyezni. De gondot okozott a város fenntartása is: Állandóan ásni kellett — a régi csatornákat azért, hogy a víz áramlását fenn lehessen tartani (ilyen szempontból Velence valóban rendkívüli város), azután valahol tárolni kellett a régi épületek maradványait is, és újabb ciszternákra volt szükség, hogy el tudják látni vízzel az újabb lakosokat. De terület kell arra is, hogy a csatornákból, a ciszternákból kiásott földet, a régi épületek maradványait tárolni lehessen. És ha igaz az, amit az előbb mondtam, mindig újabb területekre van szükség ahhoz is, hogy a vizet össze lehessen gyűjteni. De akkor hogyan lehet öt-hat emeletes modern épületeket emelni anélkül, hogy belső udvart építenénk a víz gyűjtésére, vagy egyáltalán, ha még terek sincsenek ezek között a házak között? A válasz eléggé egyszerű, de erre majd a legvégén fogunk válaszolni. Most nézzük mi történik az esővel? Egy 1309-es szenátusi határozat alapján minden egyes épületnek ereszrendszerrel kellett rendelkeznie. Ez kötelező volt mind a régi, mind az új épületekre, az esőnek minden cseppjét össze kellett gyűjteni. Az ereszcsatorna végigköveti az egész tetőrendszert, s tetején egy kivájt követ látunk. Hajdanán belső, a házak falán lefutó agyagcsöveken vitték le a vizet, melyek belül mázasak voltak, hogy vízhatlanok legyenek. Az újabb megoldásokban az elvezetést kívül biztosították. A csatorna vize azután egy ciszternába jutott. Például a hagyományos ciszternába, vagy egy 1559-ben készített belső ciszternába... és ez a válasz a korábbi kérdésre: Be lehet most már olyan sűrűn építeni a területet, ahogy csak akarod, nem muszáj elvesztegetni egy négyzetmétert sem, hogy belső zárt udvarokat készítsünk, mert amit régebben ez a belső zárt udvar teljesített, azt most elvégzi a tető. A tetőnek ugyanaz a feladata, mint a zárt udvarnak, összegyűjti a vizet és leviszi a belső ciszternába. így lehet megspórolni a pénzt, helyet, és így lehet magas házakat építeni. Egy XVIII. század végi felmérés szerint kb. 7000 vízgyűjtő volt a városban. Ez a fajta városi megoldás jellemző addig, amíg Napoleon hadai el nem foglalták a várost. Akkor Velence elvesztette függetlenségét és szegény provincia lett. Túl sok változás nem következett be sem a francia, sem az osztrák megszállás alatt. A modernizálás ideje a XIX. században következett be, amikor megszélesítették az utakat, közintézményeket építettek (például a bankokat, vágóhidakat), új területeket létesítettek kimondottan ipari céllal. Ezek, valamint a nagy kolostorok kertjei — amelyeket Napoleon foglalt el és csatolt az államhoz — mind beépültek egy nagy építkezési folyamat idején. A II. világháború nem okozott nagy károkat, a város védett volt. A felújítás a múlt század végén indult meg, és már akkor felvetődött Velence helyreállításának gondolata is. Nem szabad elfelejtenünk Gustavo Giovanni nevét: 1931-ben és 1939-ben két fontos nemzeti törvényt fogadtak el az épületek helyreállításával kapcsolatban. Nagy előnyt jelentett, hogy műemlékké nyilvánították őket. Elkezdték tanulmányozni a város tipológiáját, a város fejlődését, hogy megérthessék valamennyi épület jelentését, küldetését, szerepét a város szerkezetében, legyen az fontos vagy kevésbé fontos műemlékileg. A koupioni találkozón 1960-ban az itáliai, az olaszországi Műemlékvédelmi Hivatal, 1964-ben Denébolo tanulmányai alapján folytatták a vizsgálódást, tehát ezek voltak azok az emberek és szervezetek, amelyek nagyban hozzájárultak a város megmentéséhez és helyreállításához. A feladat nem volt egyszerű, komoly harcot kellett vívni, mert a spekuláció elkezdődött, miközben romlani kezdett a város állaga. A bolognai rekonstrukciós terv vette végül is kézbe a település helyreállítását 1969-ben. A legfőbb elképzelés az volt, hogy az egész várost kell műemléknek tekinteni, és megoldani úgy, hogy az épületek régi állapotukban maradhassanak, s ugyanakkor a modern felhasználás, modern lakó-