Műemlék lakóházak (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1994 Eger, 1994)

GIORGIO GIANIGHIAN: Hogyan lehet élni Velencében? A felújítások vezérterve

GIORGIO GIANIGHIAN HOGYAN LEHET ÉLNI VELENCÉBEN? A FELÚJÍTÁSOK VEZÉRTERVE Előadásom tulajdonképpen Velence rekonstrukciós tervével foglalkozik, melyet 1992-ben fogadtak el. Mivel azonban egy olyan városról beszélünk, amely a világ egyik legszebb városa — én nem vagyok velencei, úgyhogy nyugodtan kijelenthetem ezt — azt hiszem, kellene pár szót szólni a város várossá fejlődéséről is. 1500-ban, a gótikus Velence utolsó időszakában, a reneszánsz kezdetén elég érdekes és furcsa városi szerkezete volt Velencének. Egyrészt egy rendkívül sűrűn lakott részből állt, míg a város többi részén laza beépítéseket lehet látni. Persze a sűrű beépítés igényli a tágas tereket és ez a szerkezeti hatás szinte az egész városban érződik: paloták, sorba épített házak váltakoznak nagy terekkel, szabad térségekkel. És mindegyik téren van kútfő, melyek azt bizonyítják, hogy ezeknek a nyitott tereknek kapcsolata van a víz problémájával. Elég furcsa probléma, talán mulatságos is, hogy bár Velence vízen fekszik, nincs ivóvize. Az egyetlen víz, amihez hozzá lehetett jutni, az csak a sós víz volt. (Képzelhető, mekkora gondot jelentett már a XVI. század végén is 170 000 lakosú városban a víz hiánya.) így azután ezekre a nyitott helyekre ciszternát építettek. A föld felszíne, a járdaszint alatt gyűjtötték össze az esővizet (a csatornákból lefolyó vizet is) egy nagy „szivacsban". Velence földje agyagos talaj, nem lehet benne bízni. A problémát azonban rendkívül egyszerűen meg lehetett oldani. Ásni kellett egy nem több mint három és fél méteres lyukat, feltölteni az alját agyaggal, hogy a vizet elzárja, azután követ rakni bele és egyfajta cilindert, egyfajta járatot építeni, azután a kövek közeit feltölteni homokkal, így megkapták ezt a bizonyos „szivacsot". A közepén dupla fal van. Azután már csak le kell fedni járdával, közepére pedig letenni magát a kutat. (Nagyon szép ábrázolásait lehet látni Budapesten a Velence gótikus építészetét ábrázoló kiállításon is.) Ha esik az eső — mivel egy kicsit lejtős a terep — a víz befolyik ezekbe a tartályokba, és úgy fog működni, mint egy amerikai kávéfőző: szépen lecsúszik a járatok aljára és onnan jön fel. Mivel keresztül megy ezen a szűrőrétegen megtisztul, és hőmérséklete is megváltozik. Ez tehát a magyarázat, miért van Velencében ilyen szivacsszerű megoldás. Mindegyik palotának is van legalább egy ilyen szűrős rendszere, tehát nemcsak a nagy köztereken, hanem a kis magánpaloták, sőt a házak udvarain is találhatók vízgyűjtő rendszerek, de még a konviktusok zárt udvarain is. Eresz-kötőkkel a tetőről is összegyűjtötték a vizet, melyet nemcsak a konviktus tagjai, a közemberek is használhattak. Minden nyitott teret felhasználtak, hogy a vizet összegyűjthessék. A XVI. század elején azonban, amikor a város növekedni kezdett, történt valami. A középkori és gótikus időszakban a szerkezet úgy nézett ki, ahogy az előbb már említettem, de ahogy nőtt a város, és újabb területeket foglalt magába, egy újabb módszert találtak ki a városodásra. A város déli részénél található újonnan művelés alá vett területről készült az általunk ismert legelső terv, és itt olyasmikkel találkozunk, ami más területeken is jellemző. Az 1540-es térképen — Velencére nézve szokatlan módon — olyan házformákat, telkeket láthatunk, ami más városokban is jellemző. A város északi részét — a Murano felé eső területeket 1590-ben vették művelés alá. A térképek tanúsága szerint nincs kapcsolat a régi, középkori gótikus város és az újonnan meghódított terüle-