A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Ráday Mihály: A társadalom részvétele a városvédelemben

Ebben a korszakban, amikor ezeket a felfedezéseket tettem (filmesként): hogy miként romlik az ország egyénisége, hogy minden egyforma lesz, elkezdtem mutogatni a képernyőn a különbözőségeket. Azokat a dolgokat, amiket én azért tartok értékesnek, mert az ország színességéhez, a települések egyéniségéhez tartozik, nem azért, mert műemlék vagy nem műemlék, nem azért, mert egy hivatal valahol az ország központjában azt mondja, hogy ez az ország építészeti értéke. így mutogattam a házak stukkóit, díszeit, a kapukat, a portálokat, a lépcsőházak különös érdekességeit; az utcaköveket, amelyek lassan mindenhonnan eltűnnek, mert aszfalt burkolja utcáinakat; a járdaszegély-köveket, amely látszólag jelentéktelen kérdés, de ezek valaha hasított bazalt- vagy gránitkövekből készültek, tehát tartós anyagok. És ahol a gazdálkodásnak mutatói vannak, tehát érdeke az embereknek elkölteni a pénzt, ott bizony bármilyen tartós és szép gránitkőből készül egy járdaszegély, ott bizony kicserélik műkőre, mert a műkőért újabb pénzt kell kérni, és teljesíteni lehet a tervet. Senkinek nem volt érdéke, hogy megtartsa a meglévő járdaszegélyeket, vagy mondjuk a lámpákat. Ha egy régi kandeláber valahol nem felel meg mondjuk annak, hogy megfelelő fényt sugározzon, akkor a szerkezetet ki lehet benne cserélni, új típusú izzót lehet benne elhelyezni, esetleg a kábelt ki lehet benne cserélni, újra lehet mázolni. Ezzel szemben kicserélték őket újra, korszerűre. Általában mindeme, ami az elmúlt negyven évben készült, azt mondták, hogy korszerű. A képernyőről arra próbáltam felhívni az emberek figyelmét, hogy ennek vessék gátját, próbálják megakadályozni, próbáljanak tenni valamit az ügyben. Először megpróbáltam a különböző dolgok egyediségére felhívni a figyelmet, a város színes arculatát megszerettetni, azután bemutattam, hogy gazdaságilag téboly, ami történik, hogy a pénz elköltésére ösztönzik az embereket, nem arra, hogy spóroljanak. Tehát nem arra büszkék, hogy 300 forintért újra festenek valamit, hanem arra, hogy korszerűsítették az utca közvilágítását egymillióért! Erre lehetett büszkének lenni, erre lehetett kitüntetést kapni, ez jelent meg az újságban mint tett, érdem. És természetesen kiderült, hogy az emberek szeretik, amiről beszélek, mert rájönnek arra, hogy a település egyénisége, színessége számukra fontos. És nemcsak számukra, a gyerekeik számára is. A gyerekeikre is nevelő hatással van. Hiszen nálunk ebben az országban az előző rendszerben éppúgy mint a jelenlegiben sokat beszélnek hazafiságról. Nálunk a hazafiságról rengeteg jelszó született, rengeteget beszélnek róla. Én meg azt próbálom elmondani az embereknek, hogy a hazafiság szó kiejtése nélkül, ha megtartják egy lakásban a nagypapa íróasztalát, ha jó állapotban van, a lépcsőházat és a házat, és megőrzik úgy, ahogy működött (legfeljebb fürdőszobát építenek belé); ez alkalmas arra, hogy a hazafias érzést felkeltse jelszavak nélkül is. Kiderült az, hogy az emberekben affinitás van erre, és képesek az ügyben valamit tenni. De nálunk nehéz volt valamit tenni, mert nem léteztek még helyi televíziók. A kisvárosokban is volt három-négy napilap a második világháború előtt, melyeket megszüntettek, s csak a kommunista párt megyei bizottságainak volt egy-egy lapja. Megyénként egy. Nem volt hol közzétenni a helyi vonatkozású híreket. El kellett kezdeni az embereket egyesületekbe szervezni, hogy próbáljanak egymással szót értve fellépni a településeket hitbizományként kezelő, a földesúri szisztémát követő pártpolitikusokkal, tanácsi vezetőkkel szemben. Nehéz volt előrejutni, de különböző helyeken sikerült elkezdeni valamit. Először annyit, hogy az utcatáblák hasonlítsanak azokhoz az utcatáblákhoz, ami az ország hagyománya. Az elmúlt két évben már gyakorlat, hogy az utcanevek is álljanak vissza, fölösleges azokat harminc évenként változtatni, az is egy hagyomány. Az egyesületek ma már 250—300 településen működnek az országban, amely kicsi országunkhoz képest elég nagy szám. 1986-ban sikerült közösséget létrehozni az egyesületek között, amely nem uralkodik, csak megpróbálja megkímélni a tagegyesületeket attól, hogy mindent ma-