A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Ráday Mihály: A társadalom részvétele a városvédelemben

guknak kelljen fölfedezniük, s ami valahol már gyakorlat, azt átvehessék. Az új parlament bizonyos összegeket szavaz meg évenként a társadalmi szervezetek támogatására. Ebből — s most már használnom kell a nevet is — a Város és Községvédő Egyesületek Szövetsége is kap pénzt, amit különböző pályázatok útjánn osztunk el. A pályázatok többfélék: Egyrészt védelemre érdemes házak, utcai részletek helyreállítására szolgáló pénzeket lehet kapni, másrészt ifjúsági pályázatokat írunk ki, amelyek segítik a gyerekeket abban, hogy megismerjék környezetükben a fontos és értékes dolgokat, harmadrészt pedig városvédő ifjúsági építőtáborokat üzemeltetünk. Ez az én rögeszmém, fontosnak tartom, mert szerintem nincs sehol a vüágon még, és javaslom bevezetni. Gyerekeket gyűjtünk össze egy-egy településen egy-egy tanár és szakember (tehát az építészeti jellegű szakmákban jártas idős ember) vezetésével, s ezek a gyerekek egy fél nap kétkezi munkát végeznek, majd helytörténeti tudnivalókkal, műemlékekkel, egyebekkel ismerkedhetnek. A munka azt jelenti, hogy elhanyagolt temetőket hoztak helyre, részt vettek régészeti munkában, sok leomló falat tettek rendbe, kapukat, kerítéseket, korlátokat festettek újra, amit szakemberek segítségével végeznek. A műemlékes szakma által segített hasonló jelleggű társaság is — táborba tömörülve — minden nyáron ősi mesterségeket tanul: zsindelykészítést (tehát a tető cserép helyett fával való borításának elkészítését, ami ősi hagyomány Magyarország bizonyos részein és ma már kiveszőfélben levő szakma), megtanulnak sövényt készíteni (fűzfaágakból), vályogot vetni (agyagból és szalmából készíteni téglát), megtanulnak természetesen kertet építeni, és falat konzerválni, vakolni, festeni is. Tehát olyan szakmákat tanulnak, melyeket később hasznosíthatnak. A mesterségeket az öreg emberektől tanulják, és mindezt úgy gyakorolják, hogy közben leromlott állapotú kastélyt, templomot igyekeznek helyreállítani, ahol jól érzik magukat, és ebből kifolyólag olyan, mintha az otthonukat csinálnák. Roppant praktikus tevékenység. Esténként előadásokat hallgatnak, tábortűz van, együtt éneklés, fürdés vasárnap. Ezek a táborok működnek az országban, támogathatók, sok helyütt vannak, és szerencsére fontosnak érzik magukat. A társadalommal — különböző módszerekkel — meg kell szerettetni az épített környezetet, hogy értse, és tegyen is érte valamit. Olyan országokban, ahol a magántulajdon folyamatosan megmaradt — gondolom — nem jelentkeznek azok a problémák, amelyek nálunk. Hiszen ha valami valaki saját tulajdonában van, azt igyekszik ösztönösen jó karban fenntartani, mert háza így vagy megőrzi értékét vagy — ha az értékes épület — növeli is az évek folyamán. Nálunk ez nem így működött. A „hivatal" számításai szerint — mondjuk egy épület évente egy százalékot amortizálódott, tehát 100 év múlva semmit sem ért. Mi ugyan tudjuk, hogy 100 év múlva nem nullát ér, hanem sokkal többet mint egy újonnan épült, de ez így működött nálunk. Sőt, az épületek karbantartására fordítandó összeget is értékének százalékában állapították meg. így egy 0%-os épületre fordítandó karbantartási költség sem lehet túl magas, ezt ki lehet számítani. Az épületekhez különböző szervezetek és magánszemélyek is ingyen jutottak. A háborúban kiirtották a zsidó lakosság legnagyobb részét (kb. 600 000 embert, koncentrációs táborokban és munkaszolgálatban), üresek lettek a zsinagógák. Komoly hányadukat lebontották, egy részüket pedig még ma is üresen hagyják, illetve helyi élelmiszerboltok vagy azok raktáraiként használják, esetleg sportteremnek vagy mozinak, de semmiképpen sem az épület értékét megillető célra. Ezek nem akármilyen épületek, remek 200 éves vagy még annál is régebbi, esetleg századfordulós, a szecesszió jellegzetes vonásait hordozó épületek. De kiürültek mindazok a lakások is, amelyekben a kiirtott emberek éltek, vagy olyanok, akik a háborúban katonaként vesztették életüket, illetve az új rendszer beköszöntével sietve elmenekültek az országból. Ez utóbbiak közé természetesen a legmódosabb réteg tartozott, akiket vagy nem hagytak az új rendszerben szóhoz jutni, vagy ma-