A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: Új építészet a történeti városokban

lett mondani azt, hogy a minőségi különbség ellenére is önmagát kell produkálnia, legyen bár környezete történeti vagy új. Nagyon érdekesnek tartom, hogy a Történeti városok nemzetközi kartája a történeti környezetben való kortársi építkezést óvatosan kezeli, és egy olyan megfogalmazást alkalmaz, ami ha nem is ellentétes, de szellemiségében mégsem azonos az 1972-es határozattal. Lássuk csak: ,,A kortársi elemek — ha nem zavarják az együttesek harmóniáját — hozzájárulhatnak annak gazdagításához." A lényeg itt szerintem a „hozzájárul/iűfnak" szón van. A karta szövege nem azt mondja, hogy hozzájárulnak, csupán megengedi, feltételezi azt. Ezzel elárulja, hogy voltaképpen fél egy kicsit a kortársi elemektől, s ezzel kétségtelenül mást mond, mint a budapesti határozat. Hadd tegyem hozzá rögtön, ebben az egyetlen vonatkozásban. A dolognak a magyarázata szubjektív: A Történeti városok nemzetközi kartája végleges szövegének egyik szülője a tunéziai Daoulatli volt, az ICOMOS akkori főtitkára. Ezt a meghatározást ő erőltette keresztül azzal, hogy a kortársi elemek megkövetelése irreális, hiszen a vüág sok régiójában, így az arab világban mindenhol, Latin-Amerikában és Ázsiában sok helyen ma is hagyományos építészeti elemek felhasználásával építkeznek, a vüág e részein a kortársi építészet nem választható el a hagyományostól. Éppen ezért nem követelhető a kortársi elemek abszolutizálása, másrészt viszont azok hozzájárulhatnak a történeti együttesek harmóniájának gazdagításához. Az 1972-es határozat másik fő tanítása (s ezt a „Történeti városok nemzetközi kartája teljes mértékben átveszi) az, hogy ha modern is az építészet, akkor se lehet a modernség olyan fokán, hogy az szemben álljon környezetével, hogy széttördelje annak harmóniáját. Hadd tegyem hozzá, a lényeg itt nem is a korszerűségen van, hanem az arányok és léptékek átvételén, a morfológiához való illeszkedésen. A XX. század építészetét sokszor és joggal ítélték brutálisnak, környezettagadónak. Holott ez nem lényege. A vasbeton és az acél nem igényel se húsz emeletet, se lapos tetőt. Lehet a modern építészet nyelvén is úgy építeni, hogy az egyszerre korszerű és üleszkedő. A jó építészek világszerte mindig figyelemmel voltak környezetükre. Frank Lloyd Wright vízesés-háza éppen azért zseniális, mert tökéletes harmóniában van környezetével. Ha pedig az épített környezetet nem tekintjük minőségüeg másnak mint a természetit, akkor természetes, hogy a jó építész az épített környezethez, a történeti környezethez éppen úgy igazodik, mint a természetihez. Arra, hogy ez sokoldalúan és jól megoldható, számos külföldi és magyar példa van. Mik a történeti környezetben való modern építkezés alternatívái? Az 1972-es budapesti kollokvium erre is megfelelt, és rámutatott, hogy a helyes úttal szemben két különböző tévedés is lehetséges. Az egyik az archaizálás, vagy annak túlhajtása, a rekonstrukció. Az előbbi voltaképpen egy múlt századi építészeti elv továbbvitele, ,,a stílusban" való tervezésé, ami azt jelentette, hogy a történeti építészetet keltették életre feleslegesen. Ez a XIX. században természetes volt, a XXban azonban már nem az, Vajdahunyad vára a budapesti Városligetben a Hősök tere épületegyüttese mögött, azzal logikus összhangban van, a város egyik legvonzóbb építészeti és városépítési együttese. Ugyanez azonban a XX. század közepén már nevetséges lenne. Lényegében ugyanez vonatkozik az elpusztult épületek vagy együttesek rekonstrukciójára. A műemlékvédelem ezen a fogalmon teljesen elpusztult épületek eredeti formában való felépítését érti, amit úgyis nevezhetünk, hogy , ,műemléket építünk". A Velencei Karta és a korszerű műemlékvédelem ellenszenvvel viseltetik az ilyen fajta újjáépítés iránt. „Minden rekonstrukciót.. .eleve ki kell zárni" — mondja a Velencei Karta a 15. pontban. A semmiből való feltámasztás a műemlékvédelem elmélete szerint nem járható út. „A műemlékvédelem és az építészet tartozik önmagának és a társadalomnak azzal, hogy az elpusztított értékek helyébe semmi mást ne adjon, mint saját korának művészetét és építészetét." — állapította meg Horler Miklós az 1972-es kollokviumon. Ennek nem mond ellent az, hogy rekonstrukciókra különösen a II. világháborút közvetlenül köve-