A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Román András: Új építészet a történeti városokban

tő években gyakran sor került. Meggyőződésem azonban, hogy ezek az akciók, amelyeket mind a közvélemény, mind a műemlékvédelem elfogadott és pozitívan értékelt, nem a voltaképpeni műemléki tevékenység szférájába tartoznak, hanem a nemzeti identitás megőrzésébe, a nemzeti élniakarás kifejezőjeként. Az, hogy a lengyelek a romhalmazból újjáépítették — mondjuk ki nyíltan: rekonstruálták—a varsói óvárost, nem minősül történeti környezetben való építésnek, se nem műemléki helyreállításnak. Már bevezető előadásomban is említettem, most csak ismétlem: itt a lengyelek azt fejezték ki, hogy a fővárosuk élniakarása erősebb a fasizmus pusztításánál, hogy a nemzet múltját nem lehet háborúval kitörölni és hogy az emberek minden körülmények között ragaszkodnak ahhoz, amit a gonoszság el akart venni tőlük. Lényeges azonban, hogy a varsói rekonstrukció ne váljék példává, ne legyen megismételhető. Mert ha az lenne, akkor már műemléki cselekedetnek számítana, és nem annak, aminek az előbbiekben értékeltem, aminek maguk a lengyelek is gondolják. Éppen ezért, amikor nagy tisztelettel és megértéssel hajtok fejet a varsói óváros újjáépítése előtt, nem tudok egyetérteni azzal, hogy azonos elvek alapján rekonstruálták Gdansk történeti negyedeit is. A történeti környezetben való új építésnek másik téves útja az, amikor az építész úgy próbál illeszkedni környezetéhez, hogy jellegtelenségre, a kort kifejező karakter mellőzésére törekszik. Egykori tanítómesterem, Dercsényi Dezső ezt az építészetet nikotex építészetnek nevezte. Annak idején, az 50-es 60-as években mindenki értette, mit jelent ez a találó kifejezés, ma azonban már meg kell magyarázni. Egészen kb. a 70-es évekig a magyar dohányipar gyártott olyan cigarettát, amiből bonyolult eljárással nagyrészt kivonták a nikotint, s ezáltal állítólag elvesztette egészségre káros hatását. Elvesztette azonban ízét, zamatát és illatát is, az igazi dohányosok szerint egy üyen cigarettára nem volt érdemes rágyújtani. Minden bizonnyal ezért is szüntették be a gyártását. Dercsényi metaforája találó volt: a nikotexnek nevezett építészet valóban nem hatott zavarólag a történeti környezetre, nem volt környezetkárosító, csak éppen nem volt nevezhető igazi építészetnek. Magyarországon szerencsére nem sok ilyen épület épült, sok országban azonban hosszú időn keresztül ezt tartották a történeti környezetben való új építés kívánatos útjának. Lehet, hogy még ma is annak tartják. Az 1972-es budapesti határozat óta — mint az jól ismeretes — sokat változott az építészet. A modernnek nevezett építészeti irányzatot sok helyen a posztmodern irányzat váltotta fel. Nem minden országban általános ez a tendencia: két-három éve Párizsban láttam egy nagy nemzetközi kiállítást, ahol számos európai és amerikai ország kortárs építészetét mutatták be. A száznál több épület közül egy töredék volt posztmodern, a többi nem tért el a Bauhaus talajáról kinőtt modern stílustól, legfeljebb kevésbé volt kubista, a töretlen síkokat különböző architektónikus eszközök jobban tagolták. Ugyanakkor más orszságokban, így Magyarországon is a posztmodern teljesen kiütötte a funkcionalista építészetet. Magyarországon évek óta szégyen magas tető, tetőbe metsződő ablakok, ívek és timpanonok nélkül építeni. Mindez nem változtat az elfogadott irányelveken. Az 1972-es határozat a történeti környezetben a kortársi építészet nyelvén beszélő architektúrát javasol, s nem írja elő azt, hogy müyen is legyen az. Ha az funkcionalista, akkor az, ha pedig posztmodern, akkor amaz. A kortársi építészet pluralistává válásával a megoldási lehetőségek száma is megnőtt, hiszen ma — és talán holnap — egymástól eltérő stüusirányzatokban is megjelenhet az, amit kortársinak nevezünk. Véleményem szerint ebben is az építészeti minőség és a jó ízlés a mérce. A túlzott divatosságra való törekvés, a jó építészek epigon módjára való követése ma épp úgy tévútra viszi az építészt, mint a történelem során bármikor. A magam részéről — elárulhatom — nem vagyok nagy híve a posztmodern építészetnek, de ez egyrészt magánügyem, másrészt még ebbéli véleményem mellett se