A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Sedlmayr János: A lakások korszerűsítésének lehetőségei

Az elmúlt időkben mégis sok esetben tudtunk lakóházakból kis közintézményeket kialakítani. A soproni Fabricius-házban például barokk intérieur kialakítást mutattak be, Pécsett a Káptalan utcában néhány volt műemléki lakóházban is kiállításokat készítettek. Egyes lakóépületekben kis könyvtár, óvoda készült, másokban vendéglőket alakítottak ki. Ugyancsak szép színfoltot jelentenek azok a példák, ahol egy épületben helytörténeti vagy népművészeti kiállításokat készítettek, vagy a település egy-egy jelentős személyiségének otthonát, valamint életművét mutatták be. Sajnos, az épületek felhasználói gyakorta csak kidolgozott sémák szerint tudnak gondolkodni: nem az épület befogadó képességét nézik a programok megadásakor, hanem valamely másholi — esetleges új épületben kialakított — programot akarnak a műemlékekre rákényszeríteni. Pedig egy csomó közintézmény megosztható, amelynek egyúttal sok előnye lehet. Ilyenek például a kiállítóhelyiségek, múzeumi részlegek. Számos példa bizonyítja, hogy egy helyi múzeumnak történetirégészeti, néprajzi, képgyűjteményi, újkori stb. részlegei külön-külön épületben is elhelyezhetők, ha közelében a központi igazgatás, a restaurátor-műhelyek és raktárak is helyet kapnak. Egyes értékesebb műemlékek felhasználásának megvalósításakor néha csakis a kiállítási, ill. múzeumi részleg elhelyezése jöhet szóba. A megvalósult példák (Szentendre, Kovács Margit kerámia- és néprajzi gyűjtemény; Győr, Kovács Margit padlástéri gyűjteménye; múzeumi részlegek soproni lakóházakban stb.) bizonyítják, hogy ilyen felosztások a nagyközönség számára vonzóak, mert egy-egy épületet és a benne lévő gyűjteményeket fél-másfél óra alatt végignézhetik. És mielőtt még a „múzeumbetegséget" megkapnák, már másféle élményt szívhatnak magukba. Sokan bizonyíthatják velem együtt, hogy egy nagyon nagy gyűjteményt (mint pl. a Louvre, a drezdai Zwinger képgyűjteményét stb.) az ember még többszöri alkalommal sem tudja befogadni, legyenek ott a legszebb műkincsek. Néhány, viszonylag kisebb értékű tárgy kiemelő bemutatásban nagyobb élményt jelenthet, mint a legnagyobb értékek gyakran összezsúfolt mennyisége. Kísérlet történt arra is, hogy néhány szomszédos lakóház összenyításával egyetlen folyamatos kiállítás készüljön (pl. a varsói főtér északi házsora). Saját tapasztalatom az, hogy e megoldás sem az épületeket, sem a látogatót nem kíméli: az épület-szövevényben az ember elveszti tájékozódó képességét, és ráadásul túl sok ismeretet kap egyszerre. E példa alapján általában helytelennek tartom azt, hogy a meglévő épületeket vízszintesen egybetörjék, nemcsak múzeum, hanem mindenféle új funkció esetében. A felhasználásokat kell az épületekhez szabni és nem a funkció nagyságában kell épületeket összevonni. A kisebb intézmények lakóépületek alsó szintjein előnyösen megvalósíthatók. Egy város annál több látnivalóval csalogat, minél több szép üzlete, kis vendéglője, közönséget szolgáló egyéb helyisége van. Ráadásul az épületek földszintje lakás számára általában alkalmatlan, míg a kis közintézmények számára sokkal inkább felhasználhatók. A műemlékek földszintjén sokszor megtalálhatók a kis középkori vagy későbbi üzletek, amelyeket célszerű ismét megnyitni. Az utca mentén megépített présházakban pedig borozó, kisvendéglő, népművészeti tárgyak boltja készíthető. Minél nagyobb számban találhatók egy központi városrészben a kis közintézmények, annál változatosabb belvárosi életre számíthatunk. Megújított lakások műemléki lakóépületekben Műemléki lakóházakban a kis közintézmények elhelyezésénél sokkal nagyobb gondot jelent jó, korszerű lakásokat kialakítani. E kérdés pedig mindennapos, hiszen — ahogy már kifejtettük — a városközpontokban és ezen belül a műemléki lakóházak nagyobb részében a lakásoknak maradniok kell. Még akkor is, ha a centrumban a teljes város lakosságának csak elenyésző része helyezkedhet el és kitelepítésük megoldható lenne.