A történeti varosok védelme és kartája (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1992 Eger, 1992)

Ráday Mihály: A társadalom részvétele a városvédelemben

guktól jöttek rá, hogy erre nincs esélyük: földesurak, jómódú parasztemberek, kereskedők, bankárok sokmindenki. Ebből kifolyólag sok-sok nagy lakásba olyan emberek költöztek be, akiknek erre a méretre nem volt szükségük, a berendezési tárgyakat nem tudták értékelni, a lakásokat tehát apróra darabolták. Az Andrássy úton azelőtt épített 6—8 szobás lakások öt lakást tartalmaznak. Ez azt jelenti, hogy — jó esetben, ha komfortosan akartak élni — egy fürdőszoba helyett 4-5 fürdőszoba, 4-5 előszoba, 4-5 WC van. A valaha stukkós, festett falú, selyem tapétákkal burkolt lakásokat tehát földarabolták, berendezési tárgyaikat széthordták. A kastélyok gyöngyházberakású asztalkái kacsáknak váltak elemózsiás asztalául, elégették a parkettákat, egyáltalán, sok mindent másként használtak, mint amire való. (Voltak olyan kastélyaink, amiben szállót nyitottak. A fehérmárványt rózsaszínre festette pl. a beköltözött szovjet katonaság, mert ízlésének ez felelt meg legjobban.) Az ország elszegényedett, vagyis az építészeti értékek elvesztették jellegüket. A régi értékek iránti tiszteletet újra el kellett sajátíttatni. Annak idején sok konfliktusom támadt a hivatásos műemlékvédőkkel, mert én elkezdtem dicsérni a lámpaoszlopokat, a telefonfülkéket, a kapukat, a járdaszegély-köveket, a százéves illemhelyeket az utcákon, és számomra értékes (tehát bizonyos hangulatot őrző) szemetesedényeket és ilyesmiket. Ok azt mondták, hogy elterelem a figyelmet az igazi, az elsőosztályú értékekről a sok vicik-vacak népszerűsítésével. En úgy gondoltam, ez nem igaz. Ha az embereket rá lehet ébreszteni, hogy a környezetükben a különös, az egyedi, a más, az olyan tárgy, amelyhez valamifajta történelem fűződik szerethető, védhető, akkor sokkal könnyebb velük tárgyalni egy elsőosztályú műemlék karbantartásáról is. Szerintem, és itt nem értünk egyet a hivatásos műemlékesekkel, ha az embereket arra késztetjük, hogy a műemlékeket elvont, muzeális tárgyként kezeljék, amivel valami felsőbb hatalom rendelkezik, mely utasításokat ad a karbantartásra, gondozásra, helyreállításra (ehhez a lakosságnak nem sok köze van), terhesnek érzi, úgy gondolja, megakadályozzák a szabadságában, hogy az épületttel azt csináljon, amit akar. Míg ha az épületeket, az utcákat és a városokat meg tudjuk velük szerettetni, akkor sokkal könnyebben elhiszik, hogy egy fontos épülettel gondosabban kell bánni. Azt hiszem, ma már — bár vannak vitáink — tudunk egymás mellett működni, egymást segítem. Gyakran előfordul, hogy a műemlékesek utasításai leperegnek a helyi hatóságokról, nem hajlandók valamit helyreállítani, értéke szerint kezelni. Ilyenkor a helyi szervezet, amely az embereket helyben tömöríti, erős ellenállásra képes, s ha ez is kevés, akkor jön a publicisztika. Ez hatékony kényszerítőeszköz, hiszen senki sem szereti, ha szidják a nyilvánosság előtt. Fontos pedagógiai eszköznek tartom a dicséretet, kitüntetést is. Csináltattunk tehát egy kitüntetést, elneveztük egy olyan emberről, akit az előző rendszerben nem lehetett emlegetni, mert báró volt, és ezt a kitüntetést annak adtuk, aki a mi munkánkat segíti társadalmi tevékenységként, természetesen alaposan kihangsúlyozva az illető fontosságát a televízió képernyőjén. Többen nevettek azon, hogy én mindig megkértem az éppen aktuális építésügyi minisztert, ő adja át a kitüntetéseket. De úgy gondoltam, ez igenis fontos, mert ha ő adja át, akkor tudja, és elmondja, miért is adja át azt. Előfordult, hogy egyszerre kapott díjat valaki, aki kiváló műemléki helyreállítást végzett, és a házmester, akinek nem volt más dolga, mint a házról az elöregedés miatt leesett — mondjuk — kapurészietet eltenni, hogy azt majd egyszer vissza lehessen tenni a helyére, helyreállítható legyen. Ami nem jelentős tevékenység, de ha az ember elmondhatja a képernyőn, hogy ha egy házról leesik valami, azt egyszer vissza kéne majd tenni, még akkor is, ha most nincs rá pénz, akkor ez nagyon fontossá válik, követendő példa lesz. Fontos, és publicisztikával fokozható a műhelyek kérdése. Ugyanis ha az országban nincsenek műhelyek pl. ólomüveg ablakok előállítására, a díszmű bádogozására, a kovácsoltvasak karban-