Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)

Kiss Éva: Polgári enteriőrök a XIX. század második felében

társalogtak. A közelmúlt korok (klasszicizmus, biedermeier) tiszta, szép formáit, nemes bútorait a „felvilágosult liberális polgárság" ócska kacatnak tartotta, nagyanyák lomtárba való hagyatékának. ..." Márai említi még az „úri szobát", s a szülők hálószobáját, s a cselédek hálóhelyét is, mint a polgári otthon elengedhetetlen tartozékát. A XIX. század második fele Európa-szerte a polgári életforma karakteresebbé válásának és ezzel együtt a városok rohamos fejlődésének a kora. A munkahely ekkor válik külön a lakástól (iroda, műhely), ugrásszerűen fejlődik: a közlekedés, a szállítás, a hírközlés. A Budapesti Statisztikai Közlemények szerint a főváros lakossága „1869 és 1910 között 270 ezerről 880 ezerre, az elővárosokkal együtt 1,1 millióra, a házaké 9.300-ról 17 ezerre, a lakásoké 50 ezerről 170 ezerre nőtt". A polgárságon belül is igen erős a differenciálódás. Kialakult egy igen módos nagypolgárság Magyarországon is, a nagyvállakozók, pénzmágnások köre, egy még eléggé tehetős középpolgári réteg, amelybe az értelmiség és az ún. Gründerzeit kézműveseinek egy része is tartozott, s ezekkel párhuzamosan szélesedett a proletársorhoz közd álló kispolgárok igen népes hada. A különböző rétegekből álló polgárság változó életmódja a lakáskultúrában, a lakástípusok fejlődésében is megmutatkozott. A rdormkor óta kialakult városi lakástípus, a bérház, igen különbözóotthonteremtési lehetőségeket kínált. Nagyjából háromféle lakástípust különböztethetnek meg a korszakban: a nagypolgárság legtehetősebbjd számára a bérpaloták kínáltak luxuslakásokat, a közepes polgári igényeket a 3-5-6 szobás bérlakások szolgálták (főleg a Nagykörúton) és igen nagyszámban fordultak elő az olcsó, komfortnélküli udvari lakások a kispolgárok vagy munkáscsaládok számára. A nálunk meghonosodott nyitott körfolyosós építkezés egy-egy házon belül is igen különböző szodális helyzetű családoknak adott otthont A korszak művészeti stílusa a historzmus, amely a múlt kelléktárának felhasználásával kívánja saját stílusát megteremteni, s a pompás reneszánsz palota-homlokzatok mögött a lakók valóságos életviszonyait elrejteni. A historizmusnak, mint művészeti stílusnak értékelése még folyik. Az ún. Gründerzeit idején lezapott történelmi-társadalmi folyamatok vizsgálata már kiforrottabb képet mutat. A tudomány és ipar robbanásszerű fejlődésének ismerete valamennyire érthdővé teszi a korszak művészetében, ezen belül enteriőr művészetében is észlelhető formai elbizonytalanodást, egyfajta stíluskavalkád jdentkezését. Ebből a disszonandából adódóan a historizmust gyakorta hapandóak vagyunk a XIX. században felemelkedett parvenü réteg ízlésének lenyomataként kezelni, a kérdés azonban valószínűleg sokkal bonyolultabb. Mert az újgazdag pénzmágnás mellett ott áll a kis- és középnemességből verbuválódott értelmiség a maga tradicionális kultúrájával és forradalmi liberalizmusával, a hivatalnokká lett dzsentri, a kézművesműhelyből nagyiparossá nőtt vállalkozó, hogy csak Thék Endrét és Zsolnay Vilmost említsem, de ott áll a kétségtelenül műveltség- és múltnélküli kispolgár is, aki azért asszonyát aranyozott, XVI. Lajos korát idéző, de gépi kárpittal bevont, olcsó szalonbútorok között kívánja elhelyezni, s ezáltal jön létre az az ellentmondás, amely Madame Pompadour-ral őrizteti a puritán polgári erényt A legnagyobb probléma az, hogy bár egyre többet foglalkozunk a historizmussal, a kordokumentumok feltárása és kritikai vizsgálata nem történt meg. Ilyen típusú tudományos vizsgálat nélkül pedig a XIX. század második felének építészeti és iparművészeti stílusát nem fogjuk megérteni, illetve félre fogjuk érteni, s fikdókon alapuló vizsgálódásunk óhatatlanul hamis eredményhez vezet. Azonnal felmerül a kérdés: mit tekinthetünk dokumentumnak? Sajnos, hiteles enteriőr az ismert történelmi okok miatt alig maradt meg. Forrásul elsősorban fotók, memoárok, esetleg tervek, mintalapok szolgálhatnak.