Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)

Kiss Éva: Polgári enteriőrök a XIX. század második felében

KISS ÉVA POLGÁRI ENTERIŐRÖK A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Bevezetésül irodalmi példával próbálnám meg felidézni, hogy milyen is volt a XIX, században egy polgári enteriőr. M árai Sándor „Egy polgár vallomásai" című önéletrajzi írásában így ír szüleinek otthonáról, ahol gyermekkorát töltötte: „A lakás nagy volt, tágas, magas szobák, sűrű sorablakkal, s valahogy mégis úgy él emlékemben, mintha homályos lett volna.... Ötszoba sorakozottitt lóugrásban, három utcai és két udvari. A gyerekszoba kivételével mindje nagytermetű volt, levegős. Ezekben a századvégi polgári lakásokban... a jómódú családok sem ügyeltek nagyon a gyermekszoba minőségére és elhelyezésére.... A higiéniáról megoszlottak akkortájt a vélemények.... Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahova bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de üggyel-bajjal mozoghattak csak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a „kismosás" után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között.... A századvégi polgárság általában csak akkor fürdött, ha beteg volt vagy ha nősült.... De a fürdőszobát azért megkövetelték a lakástól; csak nem nagyon használták.... A „szalont" a lakás legfölöslegesebb szobáját évszámra nem használták, mert a nyugati „szalon" - értelemben vett társas életet akkoriban nem ismerte a vidéki polgárság, a látogatók a fehér asztal körül gyűltek össze, s ott „tisliztek" vacsora után, néha hajnalig is. Mégis a „szalon"-t nagy gonddal rendezték be. Mahagónifából készült garnitúra állott itt gyöngyház berakásokkal, óriási tükör, nagy, feketelakkos asztal, ezüst névjegytartóval, színültig tetézve előkelő ismerősök és alkalmi látogatók teljes rímet és rangot hirdető névjegyeivel, albummal, óriási tengeri kagylókkal, egy üvegdobozban anyám esküvőjén viselt mirtuszkoszorújával.... A századvégi ízlés remekei voltak e bútorok, mahagóni és gyöngyház szellemes keverékei, karosszékek, dór és ión oszlopok ornamentikájával megfogalmazott széklábak, s általában minden bútordarab gondosan iparkodott leplezni rendeltetését, a szék látnivalóan nem arra a célra szolgált, hogy ráüljenek, hanem éppen csak, hogy legyen. Ez volt a szalon, s meg kell vallanom, ez a mi szalonunk ízléses tartózkodásában, tompított „stílusában" még istenes volt a többi polgári szalonhoz képest, amilyeneket gyerekkoromban a szomszédok és ismerősök lakásaiban láttam. Ezek a századvégi „modern" bútorok, melyeknek rajzát és mintáját nagyapám műhelyében bécsi minták után másolták minden esztendőben, két nemzedék ízlését mérgezték meg.... Az „ónémet ebédlő" igazán célszerű és ízléses bútordarabokból állott össze, ha összahasonlítjuk azokkal a fortunaszelencés, cirádákkal ékített „büfékkel", préselt szólófürtökkel feldíszített borszékekkel, tükörajtós hálószobaszekrényekkel, vörös plüssből összefércelt karosszékekkel, amilyeneket a századforduló körül kezdtek gyártani szerte a hazában. S mind e lélektelen, szemponttalan szörnyűségekhez képzeljük hozzá az elmaradhatatlan dísztárgyakat, pálmákat a sarokban, a párnákat minden díványon és a láb alatt, s a karosszékben, a kefetartót a falon,... s a sok plüsst, filcet, függönyanyagot, amellyel beborítottak ablakot, falat és bútort, hogy hiba ne essen, ha meg lehet valahol őrizni egy porszemet, vagy el lehet sikkasztani egy tűhegynyi napsugarat... ez volt együtt a „juste milieu", magyarul az enteriőr, a keret, melyben egy polgári nemzedék élt és nevelkedett.... A viktoriánus idők kispolgári ízléstelenségének közép-európai értelmezése volt ez az új lakásművészet - s ahogy laktak, úgy öltözködtek, olvastak,