Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)

K. Csilléry Klára: Parasztházbelsők

alföldi, makói háznak a szegedi múzeumban felállított rekonstrukciója. Ezek a nagymértékben füsttelenített konyhák alkalmas falfelületet kínáltak a díszítésre, főként a csak ünnepi alkalmakkor, sokszemélyes étkezések esetén használatba vett tányérokat helyezték el rajtuk, dekoratív elrendezésben. Speciális konyhabútor korábban általában kevés volt. Jellemző konyhai berendezési tárgy a vizespad: azoknak az edényeknek az elhelyezésére szolgált, melyekben a kútról hozott ivó- és főzővizet tárolták. Helye a konyha előterében, rendszerint a bejárati ajtó mögött volt. Azok a példányok, amelyek jobban szem előtt voltak, igényesebb kiképzést kaptak. Például az alföldi Tiszafüredről való; az 1830-40-es években készült A legreprezentatívabb konyhai bútor a konyhaszekrény volt, ilyenre a parasztságtól a XVIII. századtól vannak emlékek. Megjelenésének kezdetei a XVIII. századi gazdasági fellendüléssel és a paraszti presztizstárgyak megszaporodásával párhuzamosak. Természetesen számos egyszerű konyhaszekrény volt használatban, ilyen állt a makói konyha hátsó részében. A konyha előterébe viszont szokás volt színes virágokkal festett konyhaszekrényt állítani, a polcait tányérokkal rakva. A Duna déli szakasza mellékén fekvő, német nemzetiségű Harta községen - miként az különösen nem ritka a nemzeti kisebbségek falvaiban - még a jelen században is ragaszkodtak a régies lakásberendezéshez. A díszes konyhaszekrényt a szoba ajtaja előtti falszakaszra volt szokás állítani. Ezt az elhelyezést szemlélteti egy a dél-dunántúli decsi tájházban készült felvétel, ahol a konyhaszekrény melletti ajtón át a szobabeli díszágyra látunk; maga a szekrény 1888-tól datált. A parasztházak egy vagy két szobája a konyha két oldalán helyezkedett el és rendszerint onnan nyílott. Ha a házban két szobát létesítettek, a második a vendégfogadást, azünnepi alkalmakat szolgálta. Mindazonáltal a két szoba bútorzatának elrendezésében ugyanaz az elv érvényesült. Fűtőberendezést azonban rendszerint csupán a lakószobában létesítettek, míg a parádés szobát" nem volt szokás fűteni. A kályhát a szobának az ajtó melletti sarkában emelték, és egyes archaikus vidékek kivételével a konyhából fűtötték. Magyarországon az ilyen, kívülről fűtött tüzelőberendezés a XV. század végétől kezdődően terjedt el a parasztságnál, nevezetesen a cserépkályha. Nyilván ennek nyomán vált szokásossá a tisztán agyagból megépített sütőkemencét is tóvülről fűtő szobai tüzelőként alkalmazni. Ezek a sütőkemencék a XVIII. században váltak szélesebb körben általánossá, különösen az Alföldön; feltehetően nagyrészt a bekövetkezett fahiány, no meg az azzal összefüggő tiltó rendelkezések a kényszerítő hatására. A kemencék nagyobb tűztere ugyanis lehetőséget nyújtott a szükség-tüzelőanyagok, szalma, rőzse, nád és más egyéb hasznosítására. Ezzel a cserépkályhák a Dunántúlra és peremvidékeire szorultak vissza. A hartai németektől mindkét fűtőberendezésre idézhető példa. Itt a tehetősek szobáit zöld cserépkályha melegítette, a szegényebbek szobáját fehérre meszelt agyagkemence fűtötte. A magyar nyelvterület keleti részén a parasztszobák jellegzetes fűtőberendezése a kandalló volt, egy nyílt tűzhely fölött emelkedő, lábakon álló füstelvezető kürtő. Ilyen, a századforduló idejéről való kandalló rekonstrukcióját láthatjuk az Alföld északkeleti peremterületéről, Kispaládról, szegényparaszti otthonból, a szentendrei szabadtéri múzeumban. Mikén t azt az edények jelzik, az ez alatti padkán főztek is, tél idején. Kispaládon a kürtőt vesszőből, kosárszerűen kötötték, majd sárral betapasztották, fehérre meszelték. A csempés kandalló Erdélyben divatozott. A fűtőberendezéssel rézsut szemközti sarokban áll a középkorias formát őrző asztal, mögötte, a falak mentén pedig padládák a leüléshez. A régebbi házaknál megszokott módon, a szobának csak ez a szeglete kap megvilágítást, két ablak által. Közülük az ajtóval szemközti az utcára néz; a másik ablakon át az udvar felől kapott fényt az asztal.