Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)
K. Csilléry Klára: Parasztházbelsők
Az asztallal elfoglalt sarok számított a parasztszobák leginkább tiszteletre méltó részének, ahol semmi piszkos munkát nem volt szabad végezni, ahová idegennek hívatlanul odalépnie sem illett és amelynek a gyermekek még a közelébe sem merészkedhettek. Olyan volt, mint az oltár" - mondták nem egy helyütt Magyarországon. Ez a szobarész volt a szentsarok", az ünnepi szertartásos cselekmények helye. Katolikus házakban a falakról szentképek tekintettek alá, ha tehát ilyeneket nem látott a belépő, tudhatta, hogy protestáns család otthonában jár. A reformátusok csupán néhány családi képet tettek ki a főfalra, az ilyenek inkább csak a jelen század folyamán szaporodtak meg. Az asztal mögötti sarokban faliszerkrény függ; tarthattak benne bibliát, zsoltároskönyvet, de orvosságot is, akárcsak a megvendégeléshez szükséges pálinkát. Múlt századi megfigyelés szerint különösen a protestánsok otthonában volt kedvelt a szobának az asztal melletti falait fogassal díszíteni, melyen ón- és cseréptányérok, meg cserép-, esetleg üvegkancsók sorakoztak - mintegy pótolva ezáltal a szentképek színességét. Az asztalhoz közeli szobasarokban emelkedik a díszágy. Gyakran a bútordarab maga dísztelen, le is takarják, díszét a ráhalmozott ágynemű képezi. Az ideál a mennyezetig feltornyozott ágy volt. Akként fedték le, hogy azért jól látható legyen, mennyi szépen hímzett vagy mintázott szőttes párnája van a háziasszonynak - ez, mivel szükség esetén pénzzé tehető volt, tőkét is jelentett és a család lehetősségét jelképzezte. Aludni nem ebben, hanem a mellette szerényen meghúzódó ágyban volt szokás. Emellől ajtó vezet a keskeny oldalszobába - mely lakóhelyiség a keleti területekre jellemző. A szobában az idős asszony menyasszonyi ládája a hagyományok kijelölte helyen, a pad és a díszágy közt áll, egy második Iád a meg a jobb oldali padnak a bejára ti ajtóhoz közeli végénél - egy barna korsót állítottak rá -; természetesen a tetszetősebb, az újabb kelengyebútor került az asztal közelébe. A székek szokott helye az ágy előtt volt, csak vendéglátás idejére vették el onnan őket, hogy azután ismét vissza tegyék. Figyelemre méltó, hogy amennyire igyekeztek felékesíteni, minél ünnepélyesebbé avatni a szobának az asztalhoz közeli felét, annyira hangsúlyozottan egyszerűsödik a lakásfelszerelés ettől távolodva, a fűtőberendezés és a bejárat környékén. A hétköznapi felsőruhákat is itt aggatták fel szögekre - az ünneplő szoknyákat viszont a díszágy mellett, a tálasfogas végén. Ennek a berendezési elvnek az általános voltát tanúsítja egy, a dél-dunántúli Csökölyben 1912 előtt festett akvarell. Az asztalszöglet elsősorban férfiaknak szolgált tartózkodási helyül - asztal melletti beszélgetésükre. Leányok ide ritkán ülhettek. Ilyen kivétel volt a fonó. Ezt mutatja egy alföldi kép 1855-ből. A házigazda is a kemencepadkára felkuporodva szunyókált a ház közelében végzett munkák rövid szünetében, ahogyan ezt egy dél-alföldi, szakmári felvétel 1965-ben megörökítette. A kemence közelében ritkák a szentképek, ám ha az idők folyamán nagyon megszaporodott a számuk, előfordult, hogy körbefutó frizt képeztek belőlük a szobában. Az viszont korántsem volt ritka, hogy a családi képeket itt akasztották fel, nem találván illendőnek, hogy a halandók betolakodjanak az égieknek fenntartott szentsarokba. Szemléletesen mutatja a régi rendet egy, a Budapesttől 60 kilométerre keletre fekvő Túrán, 1935ben készült felvétel. A szentképeket itt szorosan a szentsarok fölött tömörítették, közrefogva velük a Mária-házat, a búcsújáró helyekről hozott szobrocskák őrzőhelyét. A tükrön túl már csak egy tényérokkal és csészékkel, üvegkancsókkal tömött polc folytatja a sort, a családi képeket a már igencsak alacsony ágy fölé szorítva. A bemutatottakkal némi utalás történt a parasztházbelsők táji és időbeli eltéréseire is. Nézzünk meg még egy olyan példát is, amely arról tanúskodik, hogy az említett íratlan szabályoknak a
