Műemléki belső terek (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1991 Eger, 1991)
Császár László: A térművészet alkotóelemei
könyvében. A tereket morfológiai csoportokra osztja, úgymint központos és hosszirányú terekre, amelyeknek különböző gazdaságításait regisztrálja. Ilyenek a központi kupolatér gyűrűs, vagy keresztirányú bővítése, a kilencosztatú tér, majd az egy-többhajós és csarnokelrendezés, a különböző tér sorozatok. Vizsgálatai hatékonyan tárták fel, milyen nagyszerű módszerekkel törekedett a történelem építésze a művészi hatás elérésére a sodró-irányító, a megérkezést sugalló, a felfelé emelő, stresszelő és még sok egyéb benyomáson keresztül. Pogány professzornak nem volt módjában téziseit érvényesíteni korunk tereire vonatkozóan, bár a történeti épületeken végzett elemzései ide is vonatkoztathatóak. E kurzus eredménye kell legyen - az ő nevének hangsúlyos említése mellett e témakörben - az, mely egyben tanulság is, hogy hasonló mélyenszántó módon szükséges a ma térművészetének elemzését elvégezni. Tekintsünk most meg néhány vonást, amelyek különösen jellemzőek az új építészet térművészetére, hogy egyet kiragadva alaposabban körüljárhassuk. Ezek a vonások többé-kevésbé az elmúlt stílusokon is felfedezhetők, de igazi fontosságra századunkban tettek szert. Ilyen a térérzet biztonsága, a tér felfogása, megértése. Ez nemcsak a fontos csuklópontok aplercipálásának kérdése, hanem az erőjáték logikájának kifejezéséé is. A történeti építészetben fő példák erre a bordásboltozatok, melyek a falpillérekben, támpillérek és -ívek rendszerében folytatódva adják a térbeli biztonságérzést. Ez a modern építészetnek is egyik hatóeszköze: gondoljunk Nervi bordáshéjú sportcsarnokaira, a torinói kiállítási épület ferde támaszaira, a párizsi C.N.I.T. csarnok sarkokba lefutó bordakötegeire. Egy másik tényező összefügg azzal a jelenséggel, hogy korunkban teljesen megváltozott a lefedett tér és az ezt létrehozó szerkezetek viszonya. Ez a hatás éppen ellenkezőleg: sokkoló, a virtuóz művész iránti csodálathoz hasonló, aki a lehetetlennel játszik. Ht ezzel hellyel-közzel a korábbi korok alkotója is; példáért megint csak forduljunk a kései gótikához. A kétszer hajlított bordás boltozatok anyagszerűtlensége, testetlensége láttán a szemlélő nem érti, hogyan is állhat meg a szerkezet ott a helyén. De ide tartozik a barokk illuzionizmusa is. A modern építészetben azonban megerősödnek a térművészet eme vonásai. Olyan effektusokról van szó, mint egyfelől a fal nélküli, üveggel határolt tereknél, ahol a külső és belső egybeömlik - Mies v. der Rohe, Philip Johnson több épülete - vagy a raleighi arénánál, a berlini 1957-es kongresszusi csarnoknál, a talaj felé vékonyodó csuklós kereteknél, ahol az eddigi szerkezeti tapasztalatok érvénytelenedni látszanak. Van azonban a téralkotás művészi eszközeinek egy olyan területe, amelyről talán kevésbé esett szó és amelyet közelebbről is megnézünk. Ennél megtermékenyítőén kapcsolódnak össze a történeti iniciativák a korszerű formai és szerkezeti felfogással, sajátos összhatást hozva így létre. A régiek építészetében találunk erre is pár példát: ilyen hatással volt a Pantheon a későbbi kupolás terekre, vagy az oszlopsoros ókeresztény-román bazilikák a későbbi építészetre. Mivel a teret enteriőrré lefedettsége teszi, ezek a jellegzetes megoldások nagy szerepet tulajdonítanak a fedószerkezetek invenciózus megoldásainak. És mivel az építészettörténetben a leghatásosabb térlefedéseket a gótika, pontosabban a késógótika produkálta, az enteriőrművészetnek e jelentős területe többnyire innen meríti ihletét. A hálóboltozatok fő típusai - kissé sematizálva - fekvő félhengerre illeszkedő, átlós irányú bordákból állnak. Ennek a szisztémának a kiindulását még a bordás keresztboltozat átlósításá val jelentik, amelyekhez további bordák csatlakoztak gazdagításul. Noha a gótika mesterét az alapsíki bordarajz szépsége
