A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Péter Katalin: A barokk társadalom Magyarországon

idején. Amikor férfiutódok nem voltak, a leányok vitték a famíliák kiváltságos státusát tovább. Ez a megállapítás úgy született, hogy 1583-tól kezdődően a XVII. század végéig megvizsgáltam minden homo novus arisztokrata életpályáját. Nem volt különösen nehéz feladat, mert a legelőkelőbbek csoportja Magyarországon hagyományosan 50-60 családból állt, úgyhogy a neveket könnyen meg lehet jegyezni, és az évszázadokon át közel azonos névsorban feltűnőek az új nevek. Más a helyzet olyan népes társadalomban, mint amilyen Angliában élt. Olt számítógépes módszerrel született nem nagyon régen hasonló eredmény. Lawrence Stone, aki eredetileg a XVII. századi arisztokrácia átalakulásának elöljáróban említett nagy koncepcióját a legrészletesebben írta le, utóbb - számítógépen feldolgozott rengeteg adat alapján - pontosan az ellenkezőjére fordította saját korábbi megállapításait. 1965-ben még az arisztokrácia válságáról adott ki terjedelmes könyvet. Azt írta le benne, hogy a válságot az iparban, kereskedelemben és hivatalokban meggazdagodott elemek beáramlása okozta. Újabban, egy 1984-es nagy munkában viszont, amely már 1540-től 1880-ig tárgyalja a jelenségeket, rendkívül zárt társadalmat mutat be. Igen sok adata alapján most azt a következtetést vonta le, miszerint az arisztokrácia bonyolult házassági stratégiával őrizte a kiváltságait. Csak beházasodot homo novusok tudtak a zárt elitbe bcjuüű. Ezekről a problémákról én 1979-ben írtam először, és akkor - Stone eredeti tétele szerint - azt kellett állítanom, hogy a magyarországi helyzet nagymértékben különbözött az angliaitól. Most azt mondom, Stone legutóbbi képe Angliáról kísértetiesen hasonlít ahhoz, amit - a tipizálás kényelmes módszerét félretéve Magyarországon lehetett rajzolni. Mert Ő a lányokat sorozatosan túltermelő demográfiai viszonyokról nem írt, én viszont csak sejtem, hogy egyesek nem véletlenül kerültek a nagyurak vőinek szerepébe. A házassági stratégiát nem vizsgáltam, de a lényeg nyilvánvalóan azonos: a zárt elitbe gyakorlatilag csak a házasság útja vezetett. őszintén szólva nem tudom, változott-e hasonló értelemben a francia történetírás felfogása is, továbbá nem néztem át más nemzetek történetíróinak eredményeit. Nem azért nem tettem, mintha az arisztokrácia szilárd állapotát vagy esetleg az átalakulását bizonygató érvek nem érdekelnének, inkább az a magyarázat, hogy a magyarországi helyzet tisztázása után máshol látom a barokk társadalom lényegét, s ezt nem az arisztokráciába bekerült új elemek jelentették. Magának az arisztokráciának a természete változott meg Magyarországon a barokk kialakulása előtt. Korábban, a középkor folyamán, az arisztokratákat semmilyen hivatalos megkülönböztetés nem választotta cl a nemesek tömegétől. Az országgyűléseken együtt ültek, és elvben mindenki azonos jogokat élvezett. A különböző tisztségeket viselők természetcsen kiemelkedtek, de méltóságuk nemcsak nem öröklődött, rendszerint nem is volt senki hivatalban élete végéig. A középkori arisztokratákat gazdaságuk különböztette meg másoktól. Birtokaikon a nemesség tömegéből sokan éltek mint szolgák, tisztviselők vagy katonák. A hatalmasok képesek voltak másokat védeni vagy megtámadni, s ha méltóságokba kerültek, vitték magukkal az embereiket. Birtokaik nagyságától függően uralkodtak különböző méretű területek lakói felett. Mindebből világos, hogy a középkori arisztokrácia hatalma a királytól függött, mert az uralkodó adott hivatalokat és birtokokat. Nemcsak adományozni lehetett azonban, hanem elvenni is. És méltóságok gyakran kényszerültek letenni a hivatalukat, vagy egyes családokat következetesen mellőztek az uralkodók. Ilyenkor csökkent a famíliák tekintélye, hiszen kevesebbet tudtak a híveiknek nyújtani; sokszor elszéledt a kíséretük. Vagy elveszíthették akár a birtokaikat is, mert bár az ősi javakhoz, míg egy-egy család élt, a király nem nyúlhatott, a szerzett uradalmakat valós vagy hamis vádak alapján elvehette bárkitől. Az arisztokrácia labilis helyzete I. Ferdinánd király alatt, a XVI. század 20-as éveitől szilárdult meg fokozatosan. Ferdinánd elkezdett - német mintára - örökletes rangokat adományozni. Az oklevélben benne volt: „kiveszi a nemesek coetusából, és a mágnások rendjébe helyezi" a megadományozott urat életére, de általában egész férfiágát örökletesen. Különös kiválóságok fivéreikkel és azok fiaival együtt kaptak eleinte csak örökletes báróságot; későbbi uralkodók adományoztak grófi, majd hercegi rangot is. Az első rangemclésck mögött világos az uralkodói szándék: Ferdinánd híveket kívánt szerezni magának: a Mohács utáni zűrzavaros helyzetben értelmes és érthető törekvés, a következményekkel viszont a király nyilvánvalóan nem számolt. Nem látta előre azt, hogy a mágnások első generációját kiválogathatja, a továbbiakban viszont kicsúsznak az ellenőrzése alól, és velük kicsúszik a kezéből a magyarországi politika is. Mert a rangok öröklői már nem éreztek feltétlenül elkötelezettséget a király iránt. Jogaik apjuktól szálltak rájuk, ahogyan ezt nemegyszer meg is fogalmazták, és a rangot elvenni nem lehetett. Együtt járt vele az is, hogy a család minden felnőtt férfi tagja személyesen jelenjen meg az országgyűlésen. Ott a nemesektől külön tanácskoztak, és éppen a XVI. század folyamán alakult ki az a gyakorlat, miszerint a nemeseket már csak megyénként választott követek képviselték. Ilyen módon a mágnások gyülekezete, a felsőház, aránytalanul nagy súlyt kapott, és aránytalanul nagy lett egyes mágnások személyes tekintélye is. Örökös főrendiségnek nevezik ezt az intéz-