A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Granasztói Györgyné: Magyar oltárok a XVIII. században

A magyarországi cmlckanyagban a legkorábbi architektonikus retablójú oltárok a XVII. század elején jelennek meg, és az európai fejlődéssel egy időben változik az oltárokat díszítő ornamentika. Kezdetben a veretdísz (Beschlagwerk), az 1630-as évektől a fülkagyló (Ohrmuschelstil) vagy porcstílus válik uralkodóvá, amely még az 1680-as, 90-es években is előfordul. A fülkagylódíszítéssel párhuzamosan már az 1660-as években megjelennek az első akantusz indával díszített oltárok. A kezdetben lapos, szalagszcrű akantuszágak egyre erőteljesebb, natural isztikusabb akantuszlevelckké és lombbá változnak. Az 1740 körül még élő akantuszornamentika gyakran együtt szerepel a rocaille-dísszcl, amely még az 1770-es években is uralkodó motívum. A magyarországi érett barokk korszak uralkodó oltártípusa az akantuszlevclcs faragványokkal díszített, architektonikus retablójú oltár 1670 körül jelenik meg, és a legnagyobb számban Magyarország északi és keleti vidékén fordul elő. Magyarországnak ezen a vidékén a középkortól kezdve igen jelentős fafaragó műhelyek működtek, ahol a gótikus szárnyas oltárokat faragták. A középkori faragási hagyományok továbbéltek a XVII. és XVIII. században is, ennek következtében az oltárokon a barokk elemek mellett a szobrokon gótizáló ruharedő-kezelés, merev testtartás tapasztalható. A fafaragó műhelyek a Szepcsségbcn, Lőcsén, Eperjesen, Szepesszombaton voltak, nagy területeket láttak el oltárokkal. Az evangélikus és katolikus templomok számára szállított oltárok között formai különbségek nincsenek. A számos megrendelést csak nagyszámú segéddel tudták kielégíteni, így alakulhatott ki az a helyzet, hogy igen hasonló oltártípusok megegyező omamentális díszítéssel, eltérő kvalitású szobrokkal egymástól távol eső helyeken is előfordulnak. Az egyik, név szerint is ismert, műhellyel rendelkező szobrász, Strecius János György Lőcsén működölt, de Nyírbátorba és Sárospatakra is készített oltárokat. Az akantuszdíszű oltárok szép példája a gccelfalvi evangélikus templom, (Gecelovce) 1700 körüli, a késmárki (Kezmarok) evangélikus templom 1717-ben, és az aszódi evangélikus templom 1720 körül készült oltára. A stílusrokonságot mutató oltárok mestereiről nincsenek adataink. Az aszódi oltár egyszerű csavart oszlopos retablója a középkori szárnyas oltárokhoz hasonlóan az oltárasztalon áll. A gyönyörű akantuszdísz, a koronázó rész felhőkkel, puttókkal, akantuszindával, Krisztus lendületes szobrával mozgalmassá tett csoportja, az egész együttes színgazdagsága biztosítja az oltár barokk jellegét. A négy evangélista méltóságteljes, nyugodt testtartása szobra a szepességi középkori fafaragó hagyományok szellemében készült. Az aszódi oltárral szoros stílusösszefüggésben állnak a nyírbátori, volt minorita templom főoltára és négy mellékoltára, amelyeket 1728 és 1731 között állítottak fel. A jó arányú, gazdagon tagolt retablójú, rendkívül finom akantusz, rozetta, kerubfej és gyümölcsdíszű fő- és két mellékoltártól eltér az 1731-ben készült Krucsay oltár. A hagyományos volutás, akantuszdíszcs, barokk megoldású, síkban tartott oltárépítményen tíz szoborcsoport jeleníti meg Krisztus szenvedésének történetét. Ez a Passió oltár valódi „teátrum sacrum": passiójátékok és az iskoladrámák előadásait idézi. Az Eccc homo-jelenetct a koronázó rész igazi erkélyén ábrázolták. A valóság látszatát keltik, miközben a szobrok megformálásában a gótizáló-barokk stílus érvényesül. A középkorias hagyomány párosul a barokk expresszivitással és naturalisztikus törekvésekkel. Az akantuszos felvidéki oltártípus még az 1740-cs években létezett (pl. Felsősajó evangélikus templomának oltára). Az északkelet-magyarországi oltártípustól formailag valamennyire eltérő, de szellemében hasonló alkotásokkal Magyarország más vidékein is találkozhatunk. A Boldogasszony (Frauenkirchen) ferences templomában 1696-ban felállított főoltár monumentális, architektonikus retablójához hasonló a szegedi alsóvárosi ferences templom 1713-ban készült főoltára, amelyen az építészeti tagozatok erőteljesek, az omamentális faragvány viszonylag kevés. A barokkos nyugtalan hatást a faoltár színezésével, az arany és a barna márványozás ellentétével érik el. Szobrokkal zsúfoltabb, s ezáltal áttekinthetetlenebbnek tűnik a márianosztrai pálos templom főoltára, amelyet 1724—26 között állítottak. A retabló a laikus rendtagtól, Hascnmiller Jánostól származik, a szobrok mestere ismeretlen. Az egyre jobban feloldódó, a szentély végfalát beborító, oszlopos architektúrájú oltároknak egyik kiemelkedő szépségű darabja a váci, volt ferences templom főoltára 1729-ből, amelyet akantuszindákkal kereteit ovális képek, törü'vű párkányok, faragott füzérek, és számos szobor díszít. A szentélylezáró architektonikus oltárfal elveszti fal szerepét és fantáziaépítménnyé válik a rokokó művészet térhódításával. A pesti Váci utcai, volt dominikánus templom főoltárán a hatalmas oltárkép foglalja el az oltár közepét, s ezt kereteli a fellazított oszlopos építmény. Az 1755-60-ból származó oltár kifinomult szobrai a rokokó művészetben újra felszínre törő vallásos ihlctettségről tanúskodnak. A tihanyi, volt bencés apátsági templom főoltárának szeszélyesen hajló építménye és az oltár kecses szobrai Stuhlhoff Sebestyén rendi faszobrász megkapó alkotásai. A márványfestés és a csillogó aranyfclülctck, a finom fényhatások könnyeddé, anyagszerűtlcnné teszik a tihanyi oltárt. Klasszikusabb, a higgadtabb barokk stílust követő oltárok is előfordulnak a magyar emlékanyagban.