A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Granasztói Györgyné: Magyar oltárok a XVIII. században

Mindenekelőtt az előadásom címet szeretném megváltoztatni a következőre: „Oltárok a XVIII. században Magyarországon." A két cím között látszólag nincsen lényeges különbség, de az új cím jobban kifejezi a valódi művészettörténeti helyzetet. Sem a XVII., sem a XVIII. századi magyarországi oltároknak nincsenek olyan jellegzetességeik, amelyek alapján azokat magyarnak nevezhetnénk. A történelmi Magyarország területén található oltárok típusai, szobrainak, faragványainak stílusa, színezése megegyezik a Közép-Európában elterjedt típusokkal. Bajorország, Württemberg, Szászország, Szilézia, Cseh- és Morvaország, Ausztria és Magyarország között a mesterek és mintakönyvek áramlása sokkal inkább hasonlóvá, mint különbözővé tette az egyes országok oltárművészetét. A különbségek a megrendelők gazdagságából, a helyben található anyagokból és bizonyos ikonográfiái, helyi igényekből adódnak. A XVIII. századot sem tekinthetjük önálló korszaknak, a korszakhatárt nem 1700-nál, illetve 1800-nál vonjuk meg. A magyarországi barokk művészet történetét - így a szobrászatét is - három nagy periódusra szoktuk felosztani: kora barokk korszak 1630-1690-ig, a barokk virágkora 1690-1740-ig, a rokokó vagy késő barokk 1740-től 1780-ig. Előadásomban a második és a harmadik periódus, tehát az 1690 és 1780 közötti időszak oltárait szeretném vázlatosan bemutatni. Ha barokk oltárról beszélünk, akkor elsősorban a római barokk kiemelkedő alkotásaira vagy Dél-Bajorország tobzódó rokokó oltáraira gondolunk. Gianlorenzo Bcrnininck a római Szent Péter bazilikában felállított oltárait, a Szent Péter sírja feletti baldachint (1623-1633) és Szent Péter trónját (1657-1666), valamint a Santa Maria dclla Vittoria templom Comaro kápolnájának oltárát (1647-1652), a Szent Teréz extázisát majdnem egy évszázad választja el Egid Quirin Asamnak a bajorországi Wcllcnburg és Rohr templomában álló főoltárától (1721-1724) és Ignaz Günther főoltárától a Rott am Inn templomában (1760-62), mégis a művészi kifejezés, a mondanivaló megjelenítésének intenzitása semmit sem változott. A hit erejének, az Isten iránt érzett szeretetnek, a megváltás gondolatának drámai ábrázolása ugyanúgy valósul meg Bcrnininél, mint késői követőinél. A barokk oltár, a „teátrum sacrum", a szent színház színpada, ahol érzelmektől átfűtött, mozgalmas, látomászszerű jeleneteket mutatnak be naturalisztikus, az érzékekre és érzelmekre ható eszközökkel. Bernini a Szent Teréz látomása oltáron az extatikus szoborcsoporttal, a különös fényeffektusokkal 1647-52 között a csúcspontját valósította meg annak az oltárművészetnek, amely még majdnem 150 évig uralkodott egész Európában hasonló szellemű alkotások ezreit hozva létre. A barokk oltár egy-egy templomban az összművészcü alkotás (Gesamtkunstwerk) részeként jött létre. A barokk templomok belső terének kialakításánál általában törekedtek arra, hogy egységes terv, koncepció szerint készüljön, amely figyelembe vette a belső tér architektonikus és ornamentális díszítését, a fények, színek és árnyékok hatását. Az oltárok szerves részei az intérieurnek, de az oltárt minden tartozékával cgyüu tervezték meg. Az oltárasztalt, a lábazatot, a rctablót vagy oltárfalat, vagy oltárarchitektúrát, a tabcmákulumot, az oltárkép keretét, a gyertyatartókat színben és formában összehangolva alkotják. A Gesamkunstwerk létrehozásában az ikonográfiái programnak meghatározó szerepe volt, a megrendelő, az építész, a szobrász, az asztalos, a festő közös alkotása, amelynél a végső cél az egységes látvány, az illúzió. Törekedtek-e Magyarországon is a templombelsők egységes, átgondolt kialakítására, amelyben a főoltár és mellékoltárok hangsúlyos szerepet kaptak? Milyen különbségek és hasonlóságok fedezhetők fel más közép-curópaj országokhoz viszonyítva? Bevezetőmben már említettem, hogy nincs speciálisan magyar oltártípus és oltárstílus. A magyarországi barokk oltárok fejlődésében ugyanazok a tendenciák fedezhetők fel, mint más európai országokban. Két fő fejlődési vonalat különböztethetünk meg. Az első; a reneszánsz oltárból kifejlődő architektonikus, oszlopos, párkányos, aedikulás retabló, a másik; az architektúra nélküli, vagy építészeti elemeket kevéssé alkalmazó mozgalmas szoborkompozíciójú, Bemini típusú oltár. A XVIII. század folyamán az architektonikus retabló is fokozatosan feloldódik, építmény jellegét csökkenű a szobrok és faragványok túltengése.