A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Gilyén Nándor: A barokk stílus a magyar népi építészetben

pillanatban meglepő eset is előfordul, hogy valahol később jelenik meg a barokk, mint egy más, esetleg közeli vidéken a klasszicizmus vagy a romantika. A barokk erős hatását mutatja azonban, hogy stílusjegyei szórványosan szinte mindenütt előfordulnak, míg például a romantika csak egyes kisebb körzetekben jelentkezik. A barokkos jellegű népi építészeti alkotások zöme tehát a múlt század harmadik harmadában épült, de akadnak korábbi, viszont nem is kis számban huszadik századi emlékek is. A karcagi Sántha-házon megismert barokkos oromzatok gyakoriak a Kisalföldön (Pozsonypüspöki, Lebeny, Halászi), előfordul a német telepesek falvaiban is (Hajós), az Alföld magyar és szlovák parasztpolgárainál (Békés), elszórtan szinte mindenütt. Érdekes az ordasi oromzat, ahol a barokk formaelemek merevségében az eklektika hatását érezhetjük. A barokk stílus népivé válásának megismerésében sokat köszönhetünk Harkai Imre kutatásainak (Harkai Imre: Tcmcrin népi építészete, Újvidék 1983). A dél-bácskai Tcmcrinben a helybeli kőművesek bizonyíthatóan a múlt század közepétől kezdve, de századunk első felében is számtalan barokk oromzatot, „kiblit" építettek. Technikáját, a díszítő motívumok elnevezését még a nyolcvanas évek elején is pontosan rekonstruálni lehetett az idős mesterek emlékeiből. Az utcai homlokzatok, oromfalak vakolatdíszei gyakran szintén barokkos jellegűek. A legrégibb példákat ezekből is a Balaton-felvidék kisnemesi építkezései, elsősorban a káli medence házai őrizték meg a XIX. század húszas éveiből (Szcntbékkálla). Legszebbnek, érzelmileg is legközelebb állónak érezzük talán azokat a homlokzatokat, ahol a stílus már teljesen népivé vált, az adaptáció teljes mértékű. A perkupái homlokzat szív alakú padlásablakai, ablakszcmöldökénck díszei, lizénáinak fejezetei, bár a barokk szellemét sugározzák, nem többé-kevésbé sikerült utánzások, hanem önálló művészi gondolat kifejezői. Rokonai a bútorokról, használati tárgyakról ismert népi díszítőművészetnek - amely természetesen szintén nem független a történeti stílusoktól. A népies barokk természetesen nemcsak a lakóházakon jelenik meg. E stílus jegyében fogant a köztéri, mindig szakrális jellegű szobrok nagy része. De a kisvárosi barokk hatását érezzük például a Dunakanyar faragott kőkapuin is, amelyek első emlékei a múlt század negyvenes éveiből származnak, és az első világháborúig lényegében változatlan formában készültek. Végül vizsgáljuk meg a magyar parasztház tornácát, ahol a barokk stílust a lcgszcrvcscbbcn tudták a népi építőmesterek adaptálni. A tornácról rengeteget lehetne mondani, itt azonban csak néhány fontos kérdést szeretnék röviden megemlíteni. Az első a tornác szerepe a magyar népi építészetben. Ezzel kapcsolatban gyakoriak a szélsőséges nézetek: az egyik szerint a tornác lényegtelen, nem is szervcsen kialakult eleme a népi építészetnek, a másik véglet képviselői pedig - elsősorban a harmincas és negyvenes évek felszínes, pusztán esztétikai élményt kereső építész-kutatói - ebben látták a magyar népi építészet lényegét. Ma már nyilvánvaló mindkét végletes felfogás tarthatatlansága. A tárgyilagos megítéléshez meg kell vizsgálnunk a tornác eredetét, funkcióját és esztétikai értékeit: ez a második kérdéscsoport, amiről röviden szólnunk kell. A tornác eredetét a funkcióból kiindulva a széles ereszben kereshetjük, amely könnyebbé tette a közlekedést a kívülről nyíló helyiségek (általában a pitvar és kamra, a Dunántúl nagy részén az összes helyiség) között, védelmet nyújtott a bejáratnak és a meleg nyári, meredeken sütő nap ellen beárnyékolta a házat. A széles ereszt - eleinte valószínűleg csak a tető megrokkanása után - faoszlopokkal támasztották alá. Ebből a funkcionális és szerkezeti megoldásból, belső fejlődés és a történeti stílusok hatására, a népi építőművészet csodálatos alkotásai bontakoztak ki. Lehetséges, hogy a tornác a módos jobbágyok házain - egyszerű faoszlopos formájában - már a középkor végen, az. újkor elején megjelent. A falusi udvarházakon a XVII. században már gyakori lehetett. Ilyen adatok elsősorban Erdélyből ismertek, B. Nagy Margit és Balogh Jolán kutatásaiból (B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben. Bukarest 1971., Balogh Jolán: A népművészet és a történeti sü'lusok. Néprajzi Értesítő 1967. 73-163.). A XVIII. század kisnemesi építkezésein a tornác már sok helyen, főként a Dunántúlon és Erdélyben általánossá vált. Jellemző, hogy a Fejér megyei Nadap plébániaházának a XVIII. század végi ábrázolás szerint íves tornáca volt, míg a többi ház még tornác nélküli. (A tornác elterjedését minden valószínűség szerint elősegítette a dunántúli házak helyiségeinek már említett külön bejárata. A tornác rossz időben is könnyebbé tette a házon belüli közlekedést, s ez lehet az oka annak is, hogy itt általában mcllvcdesck.) A tornác azonban csak a XIX. század folyamán vált a magyar ház jellegzetességévé, de vannak olyan vidékek, mint a Kisalföld, az északi házterület nagy része, a gyimesi és a moldvai csángók, ahová csak századunk elején jutott el. Gyors elterjedésére, általános alkalmazására jó példa Veres Péter megfigyelése, hogy Balmazújvároson és környékén a századforduló táján már a földnélküli parasztok, földmunkások közül is csak a legszegényebbek laktak olyan házban, amely előtt nem volt egyszerű faoszlopos tornác. Valószínűleg nemcsak funkcionális okokkal magyarázható - és erre mutat Veres Péter adata is - hogy a