A barokk kor műemlékei (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1990 Eger, 1990)

Gilyén Nándor: A barokk stílus a magyar népi építészetben

hiszen az építés ideje a hazai késő barokk építészet virágkorába esik. A karcagi példa azonban egyáltalán nem tekinthető általánosnak. A barokk stíluselemek alkalmazásáról még a múlt század első felében is csak a Balaton-felvidék kisnemesi építkezéscinéi, a kőépílkezés zónájában és legfeljebb még néhány kisebb tájon beszélhetünk. A vakolatdíszes homlokzatok általában csak a XIX. század második felében váltak gyakorivá. Megjelenésük mindig az adott vidék, esetleg csak egy falu gazdasági föllendülésével hozható kapcsolatba, mivel építésük jelentős költséggel járt. Hazánk több vidéke viszont csupán a múlt század végén, sőt századunk elején jutott arra a fokra, hogy sok helyen csak a módosabbak - ilyen házat építhessen. A vakolatdíszes homlokzatokat mindig tanult - ha nem is feltétlenül iparengedéllyel, illetve korábban céhtagsággal rendelkező - kőművesek építették. Ezért az építészeti részletek sokszor nem közvetlen utánzást (a helybeli templom, kastély vagy kúria egyes részleteinek másolása), hanem a mesterek szakmai ismereteinek hatását mutatják. Sokszor előfordult viszont, hogy például egy kastély építésén vagy átalakításán, javításán dolgozó kőműves a faluban önálló mesterként kapott megbízást, és ilyenkor a szakszerűen megtervezett építészeti elemeket a népi lakóházakon saját tudása, emlékezete, és elképzelése szerint öntötte formába. A vakolatdíszes homlokzatok módszeres vizsgálatához ezért elengedhetetlen a helybeli és környékbeli kastélyok, kúriák s egyházi épületek alapos ismerete. Az építészeti stílusok elemei a falusi lakóházakban az elmondottak következtében általában szokatlan arányokkal, sokszor logikátlanul jelennek meg (pl. a falpillér semmit sem tart). Ez azzal is magyarázható, hogy falun általában gyengébb képzettségű mesterek dolgoztak, akik az igényesebb építkezéseken legfeljebb alárendelt feladatot kaphattak. Az eleve „szabálytalan" építészeti elemeket aztán a későbbi, sokszor házilagos, szakértelem nélkül végzett átalakítások, többszöri átmcszclések tovább módosítják, és így keletkeznek a népi építészet sajátságos formái, arányai, amelyek gyakran ezen a különös úton új, máshol ismeretlen esztétikai értékek forrásai lehelnek. De tárgyilagosan azt is meg kell állapítani, hogy a vakolt homlokzatok megjelenése, változása és fejlődése sokkal kevésbé szerves folyamat a népi építészetben, mint a faszerkezeteké és azok díszítéséé. Ennek oka elsősorban a hivatásos, sokszor nem paraszti és nem magyar (elsősorban német) kőművesmesterek működésével magyarázható. A díszes utcai homlokzatok kulisszaszerűen állnak a ház előtt, nagyon sokszor nincsenek semmiféle formai kapcsolatban az udvari, szerkezeti formák szerint alakított oldallal. Maguk a díszítések is inkább rátét jellegűek, az épület funkciójával és szerkezeteivel alig van kapcsolatuk. Ezért általában azok a homlokzatok a legszebbek, ahol a tehetséges népi mester az általa megértett stíluselemeket az adott feladathoz tudta alkalmazni, vagy - mintegy ellentéteként - a történeti stílusok formái szinte a felismerhetetlenségig hasonultak a népi díszítőművészethez. A mesterek provinciális tanultságából és működésük területéből - sokszor régi épületek, templomok, kastélyok, kúriák, városi polgári házak javítását, átalakítását végezték - magyarázható a jelentős stíluskésés, hogy a népi barokk házak zöme a múlt század harmadik harmadában épült, amikor már több későbbi stílus is elvirágzott, és éppen az eklektika korában vagyunk. A történeti stílusok, így a barokk népivé válásának folyamatát is sokkal jobban megismerhetnénk, ha a vidéki kőművesmesterek és kőművesközpontok működéséről több adat állna rendelkezésünkre. Ezáltal új összefüggéseket, kapcsolatokat ismerhetnénk meg, mivel a tanulás vagy munkakeresés miatt vándorló mesterek messze vidékre is eljutottak, magukkal vive saját módszereiket és stílusukat. A mesterek kilétének megállapítása azonban a 70-80 évesnél régebbi épületek esetében már igen nehéz, mivel írásbeli feljegyzések a parasztházak építéséről a legritkább esetben maradtak, s csak a helybeliek ilyen kérdésekben egy-két emberöltőt ritkán meghaladó emlékezésére vagyunk utalva. A kutatás ezért máig is csak néhány központ működését tisztázta több-kevesebb részletességgel. így tudunk például a Vas megyei Kőszegfalva (a hajdani Sobakfalu) és Rábakcthcly, a Bodva völgyi Perkupa, a bácskai Tcmerin és néhány Heves megyei falu - például Pálosvercsmart, Egcrszólát, Erdőkövesd stb. - kőműveseinek működéséről - Vargha László, Harkai Imre és Bakó Ferenc publikációnak köszönhetően - de a történeti stílusokkal való kapcsolat eredetéről ezek a kiváló kutatók sem találtak igazán jelentős adatokat. A szűkebb értelemben vett népi építészetben tehát a barokk csak a jobbágyfelszabadítás után két-három évtized elteltével, a kiegyezés korának gazdasági fellendülése, a paraszti kisgazdaságok egy részének megerősödése után terjedhetett el. Egyeduralmáról azonban már a nagy stíluskésés miatt sem beszélhetünk. Sajátos, tágabb értelemben vett népi eklektika, slílusválogatás alakult ki, amely részben a közelebbi, elérhető példaképek - kisvárosi házak, kúriák, esetleg kastélyok és egyházi épületek, Vargha László szavaival a „megáhított szép" -, másrészt a helyben dolgozó kőművesek ismeretei alapján részesítette előnyben valamelyik stílust. így egyes helyeken a barokk vált szinte általánossá, míg máshol vele egyidőben a klasszicizmus vagy a romantika. Sőt, mivel a történeti stílusok alkalmazása cgyérlclnűen összefügg a jobb gazdasági helyzettel, az az első