A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)
Kertész Pál: Műemlékvédelem és geológia
1. A kőanyag kiválasztása a kőzet geológiai (kőzettani-kőzetfizikai) jellege alapján A kőzettani-kőzetfizikai jelleg teszi lehetővé egy építőkő célszerű felhasználását. A régebbi idők mesterei is ennek alapján választották ki adott célra a kőanyagot. A kiválasztás történhetett célszerűségi vagy ideológiai alapon, esetleg csak egyfajta kőanyag állt rendelkezésre, így a felhasználást a lehetőség szabta meg. A tényleges munkálatok során általában a célszerűség és a lehetőség, esetleg valamely ideológiai elképzelés kombinációja volt a kiválasztás alapja. A célszerűség mint kiválasztási alap Az építőköveknek minden esetben valamely műszaki feladatot is be kell tölteniük: feladatuk a térlefedés, teherhordás mellett a művészi térkialakítás: faragványok, szobrok megfelelő kialakíthatósága is. A térkialakításhoz gyakran kívánt az. építő megfelelő méretű, nagy kőelemeket. Nagy kőelem akkor állítható elő, ha a földtani környezetben a folytonos kőzettömböket egymástól elválasztó tagoltsági-repedési rendszer ezt lehetővé teszi. A különböző kőanyagok és a földtani hatások kölcsönhatásai igen különböző méretű tagolatlan tömbök előállítását teszi lehetővé. A műemlékek közül jól ismert az olaszországi Ravennában Nagy Theodorich mauzóleuma, amelynek anyaga egészében az Adriai tenger túlsó partjáról származó, később Velence építőanyagául is szolgáló isztriai mészkő, úri. karsztmárvány. A mauzóleum dobját képező falak még nem jelentenek különleges méretet, ezzel szemben a teret lefedő kupola rendkívüli méretű, egyetlen tömbből kifaragott, súlya többszáz tonna. Ennek kifejtése és szállítása önmagában is jelentős műszaki teljesítmény, de csak azért vált lehetővé, mert a kőanyag tagoltsága nem volt sűrű. Az oszlopok teherhordó képessége szintén jobb, ha azokat nem dobokból állítják össze (ami bonyolult központosítási műveletet is igényel), hanem ha monolitikusán egy darabból állnak össze. L : nnek példája a római fórum egy oszlopa, ahol közelebbi szemlélettel még azt is megállapíthatjuk, hogy a márvány, amelyből készítették, egy gyűrt földtani szerkezethez tartozott, és ennek ellenére ilyen nagy méretben is megfelelő szilárdságot biztosított. A kőanyagok megnumkálhatóságának, faraghatóságának lényeges a szerepe egyrészt a művészi megmunkálás biztosításában, másrészt pedig a munkaráfordítás optimalizálásában. A faragott felületnek azonban még sokáig állékonynak, időállónak is kell lennie. A márvány kőzettani szövete a fényhatás és a faraghatóság optimalizálását biztosítja: a kőzetfelületre eső fény nem verődik vissza arról, hanem esetenként 5 cm-nél is mélyebbre hatolva, a kalcitkristályok hasadási felületéről apránként verődik vissza. A jellegzetes - más kőzeteknél nem ismeretes — márványfény ennek köszönhető, és ugyanezek, egy térbeli romboéder lapjai szerint elhelyezkedő hasadási, azaz csökkent nyírószilárdságú felületek a tér tetszőleges irányában könnyű faraghatóságot tesznek lehetővé, egyszersmind kristálytani felületként állékonyságuk is különleges. A faraghatóság másik különleges példája az indiai homokkő. Ez abban különbözik az általánosan ismert homokkövektől, hogy szövetében a kvarc törmelékszemcséket egy csillámból álló köpeny borítja, és csak azt veszi körül a kovasavas kötőanyag. A faragási felület így a csillámok hasadási lapjait követheti, és ily módon különlegesen finom faragványok készíthetők. Példaként említhetjük meg Indiában Fatehpur Szikri palotáját, ahol elsősorban a kőből faragott rácsok és épületfaragványok érdemelnek említést, valamint Kajuraho templomvárosában az élet minden részletét bemutató faragványokat. Valamely ideológiai vonatkozás, mint kiválasztási alap A világon széjjeltekintve mindenféle színű és szövetű kőzetanyagot láthatunk a különböző korokba beépítve. A kőanyagok általában nem egyediek, fajtáik a Föld számos területén többé-kevésbé azonos kifejlődésben találhatók. Kivételt képez például egy olyan vöröses színű kőanyag, amely ilyen színben ismereteink szerint csak egy helyen található, de a felhasználás is sajátságos. Ez egy vöröses színű, porfiros szövetű kőzet (olasz nevén porfido rosso antico), amelyet a római birodalom idején, egészen a későbizánci korig használtak fel. Megtalálhatjuk e kőanyagot Rómában, például a kis Romulus mauzóleumában a Forumon (ahol minden más oszlop anyaga márvány); ugyanott Konstantin bazilikájában, Diocletinus thermáinak mozaikjában; Bizáncban azaz Isztambulban a Hagia Sophia székesegyházban és a körül, a császárkoronázás rota-lapjaként, vagy másodlagosan beépített oszlopként; e kőzetből áll Velencében a négy társuralkodó (tetracha) szobra; valamint egyes díszítmények Szent Márk székesegyházában. Tudjuk azt, hogy a Velencei Signoria legfelsőbb hirdetményeit is csak ilyen kőanyagon helyezte el. E követ eddigi ismereteink szerint ugyanúgy, mint a bíbor ruházatot, csak uralkodóval, istenséggel kapcsolatban használták fel, erre utal latin nevében - lapis porphyrites - a bíbor megjelölés. Azt is tudjuk, hogy a bizánci uralkodó családban a porphyrogenetos, bíborban született megjelölés arra utal, hogy a bíborkővel burkolt palotateremben született az illető. így megállapíthatjuk, hogy ezen kőzetet és csakis ezt az egyetlenegyet a ruházati bíborral azonos módon, méltóságjelzőnek használták fel. Ebben az esetben talán az a feltevés is helyénvaló, hogy a ruházati bíbor pontosan mái^ nem ismert eredeti színe megegyezett a bíborkő színével. A bíborkő bányászata az arab térhódítással megszűnt, éí az Egyiptomban fekvő kőbányát csak a múlt század végén sikerült újra azonosítani. Éppen ezért Napoleon szarkofágja, aki a római császárok utódjának tartotta magát, szintén porfirból készült 'de ez Észak-Európából, Finnországból származik.
