A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Tord Andersson: Harc a levegőszennyezés ellen

figyelhető, az a levegőszennyeződés egyfajta akkumulálódásának eredménye, ami az egész huszadik század során gyűlt össze. Tudjuk azt is, hogy ez a károsodás mintegy húsz éven át akkor is folytatódni fog, ha már most megszüntetnénk mindenféle levegőszennyeződést. Ez a folyamat ugyanis gyorsuló jellegű. Tanulmányoztuk ezt a jelenséget a kölni katedrálison. Nem csak szerencse kérdése az, hogy a szennyeződés hol és hogyan jelenik meg, és az okát mindig meg lehet találni. Láthatják az épület világos részeit: ezeket az eső lemosta, így egészen tisztának látszanak. Vannak olyan épületrészek, amelyek sötétek, esőtől védettek. Ezek a legkárosodottabbak. Általában az a rész szokott a legjobban sérülni, ahol a szobrok vannak. Igaz, hogy a nagy, egyenletes felületek szennyeződnek, de azokat le is mossa az eső. Más a helyzet a tagozott felületeken, ahol az öntisztulás nehezen megy végbe. A következő képen egy homokkő szobrot látni. Tudjuk, hogy legelőször a kötőanyag károsodik a kőben. Más eset, ha egy kemény követ puha kő-környezetbe helyezünk: a helyzet egyáltalán nem lesz jobb, mintha a teljes objektum puha kőből lenne. Tehát a kőnek, mint anyagnak a fizikai jellemzői pontosan olyan fontosak, mint a kémiaiak. Egy másik jellemző eset: a szobor bizonyos részein a száraz ülepedés nyomait látjuk. Ezt a fekete részt nemzetközi elnevezéssel „black scab"-nek hívják. Jól látszik, hogy a legfinomabban kidolgozott részek károsodnak a leghamarabb. A szobor carrarai márványból készült, aminek anyaga kalcium-karbonát. Ez a mészanyag a víz és a szennyeződés hatására oldódik. E folyamat nagyon gyorsan, akár egy éjszaka során is kialakulhat. Ezután a bomlás egyre mélyebbre hatol. Látható, hogy a legsérültebbek az orr, a szakáll és az ujjak. Ez azt jelenti, hogy a leginkább veszélyeztetettek a faragott részek: ezzel tulajdonképpen Európa művészete van veszélyeztetve. A következő képen egy Húsvét-szigeti szoborcsoport látható, amelynek anyaga vulkáni kőzet. Rajta a szenynyeződések kombinációja észlelhető. Tekintve, hogy a szigeten a XIX. században az összes erdőt kivágták, az egész vidék a szobrokkal együtt pusztulásnak indult. Hasonló történt az Angliához tartozó Orkney szigetén, ahol a különböző kőzetfajták különbözőképpen viselkednek: a szappankő, ami általában jól viseli a környezeti ártalmakat, .1—2—396 oldott anyag jelenlétében katasztrofális pusztulásnak indul. Európa sok részén található épségben megőrződött, jó állapotban levő faragott emlék. Még jól látszanak a megmunkálás nyomai, de ha mikroszkóppal vizsgáljuk a felületet, láthatjuk, hogy valami már elkezdődött. Apró repedéseket látni, amin keresztül behatolnak a szennyeződések, különösen, ha víz is éri a felszínt. Ezeken a szobrokon is várhatóak az elkövetkező 10—50 éven belül a pusztulás jelei. Belátható, hogy nemcsak a már károsodott műemlékek védelme a fontos, hanem el kell kezdeni a még nem sérült műtárgyak megóvását is. Vannak olyan részei Európának, ahol egyáltalán nem maradtak ép középkori emlékek. Németország egyes részein például várható, hogy a következő 30-40 évben az összes középkori műemlék elpusztul, ha sürgősen nem védik meg azokat. Gondot jelent az is, hogy igazán jó védőanyag, ami meg tudná ezeket védeni a pusztulástól, egyelőre nem létezik. Európában sok olyan rommal találkozunk, amelyek állapotát összehasonlítva a régivel, megfigyelhetjük, hogy a pusztulás jellege egészen más volt régebben, mint manapság. Észak-Európában találhatók olyan régi, sziklába vájt rajzok, amelyeket szintén pusztulás fenyeget. Ez a rajz Norvégia északi részén található: felületéről a víz oldó hatása a kisebb mélységű vonalakat eltünteti. Azok a rajzok, amelyek mélysége csak 1—2 mm, a katasztrófa szélén állnak. Nehéz eldönteni, mi az a környezeti hatás, ami még nem árt és mi az, ami ellen védeni kell az adott műtárgyat. Svédországban létezik egy IX—X. századból származó sziklarajz, amelynek felületén természetes barázdálódás látszik. A károsodások éppen ezekből a repedésekből indulnak ki. A rajzot gránitba vésték, amelynek ásványai nemigen oldhatók: hogy mégis oldódnak, az a környezetből odakerült vegyi anyagok hatásának következménye. E faragványokat, rajzokat Kanadában tanulmányozták, és azt a véleményt alakították ki, hogy a változások a kő felszínén és belsejében egyaránt végbemennek. Ezáltal egy teljesen új anyag és új forma fog létrejönni. A sziklarajzok a természetes környezettel együtt és nagyon könnyen fognak károsodni, várhatóan már az elkövetkezendő tíz éven belül. Egy másik példa a kombinált károsodásra a következő kép. Ezen egy egyiptomi gránitból készült oszlop látszik, amelynek fejezete mészkő anyagú. A levegőszennyeződés erősen károsította az oszlopfőt: a lefolyó víz az oszloptörzsön rakja le a keletkezett gipszet, ami bomlasztja és lehámlasztja a gránitfelszínt. Szeretnék néhány szót szólni a biológiai károsodásról is. Néhány éve azt tartották, hogy a biológiai elváltozás a kövön az egészséges levegő jele. Ez persze csak bizonyos mikroorganizmusokra igaz. Elpusztítva ezeket, újabbak jönnek, amelyek esetleg már jobban bírják a szennyezett levegőt: ma már tudjuk, hogy léteznek kőfaló baktériumok. A következő képen egy olyan kombináció látható, amikor a természetes levegő által feldurvított felület jó táptalajt nyújt a károsító mikrooragnizmusoknak. Itt az látszik, hogy új kombinált károsodás jelentkezett a biológiai hatás és a kezelés elmulasztása következtében. Ha hagyjuk a természetet teljesen elszabadulni, a képen látható módon hatalmába keríti a romokat. A biológiai és kémiai együtthatás más példákon is látható : bizonyos kövek igen jelentős mértékben sérültek, míg mások kevésbé. A károsodások tehát az anyag természetes összetételéből, valamint a környezeti, biológiai, légszennyezettségi hatásokból együttesen alakulnak ki. A soron következő képet az előzőekben" látottaktól az különbözteti meg, hogy a fekete lerakódás a nedves részeken jelentkezik, míg az előzőekben száraz felületeken találkoztunk vele. Ez a jelenség Svédország speciális részein és bizonyos, a XIX. században restauráláshoz használt (kő?-)anyagoknál jelentkezik. A templom középkori,