A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Tord Andersson: Harc a levegőszennyezés ellen

eredeti részei nem károsodtak. Ennek alapján nagyon kell vigyázni, hogy milyen követ használunk fel: a más helyről, más rétegből származó kőanyag igen eltérő tulajdonságokkal rendelkezhet. Igyekeznünk kell tehát megtalálni a lehető legjobb kőbányákat, ahonnan a legmegfelelőbb anyagokat tudjuk a restaurálás számára előteremteni. Ismét egy képet látunk, amely azt mutatja, hogy mi is történt az utolsó hatvan-hetven évben. Ha összehasonlítjuk a mostani és századeleji állapotokat, az esetek 90%-ában észrevehetjük, hogy a levegőszennyeződés nemcsak a köveket, hanem a fémeket, bronzot, vasat is károsítja és nemcsak szabad téren, hanem a múzeumban is. Ugyancsak jól használhatók a fotgrammetriai felvételek is: a világoszöld csíkok egészen újak (az utóbbi 30—40 évben keletkeztek), ami azt jelenti, hogy manapság a régebbitől eltérő korróziós folyamatok játszódnak le. A következő kép a Balti-tengeri Gotland-szigetéről egy festett ablakot ábrázol. Látható, hogy ahol a kép sötét, ott az anyag elveszett. Az anyagveszteség valószínűleg egy kombinált hatás eredménye. Bár azt mondják, hogy az üveg jól ellenáll bármilyen környezeti hatásnak, de a hiányosságok minden bizonnyal már a megmunkálás során megjelentek. Ehhez járul hozzá az a jelenség, ami a templomok újabbkori fűtésének következménye. A hideg üvegfelületre lecsapódó víz belülről is közvetíti a szennyezés károsító hatását. Megfigyelhető egyúttal, hogy a különböző színű üvegek különböző mértékben károsodnak: például a zöld szín szinte érintetlen. Ez az üveg színezésére használt fémionoktól függ. Az üvegfestéssel kapcsolatban is elfogadott programmal rendelkezünk, melynek keretében a festett üvegeket Németországba, Münchenbe szállítjuk. Ehhez tudni kell, hogy Svédországban mindössze 100 négyzetméter festett üvegfelület maradt fenn, míg Németországban 1200 négyzetméter, melynek konzerválásával 13 szakember foglalkozik. Programunk kb. 10 évig tart és várhatóan 2 millió dollárt igényel. A műemléki helyreállításban nem számít újdonságnak, hogy a tönkrement elemeket újra cseréljük. A soron következő kép az athéni Akropoliszról készült. Láthatjuk, hogy az erősen károsodott darabokat újakkal helyettesítik. Ez a módszer nálunk Svédországban is használatos. Sajnos azonban gyakori, hogy 5—10 év múlva ezek az elemek is pusztulásnak indulnak. Ismét a kölni katedrálist láthatjuk, ahol is a homokkövet és a mészkövet bazaltra cserélik, amely a savas hatásoknak jobban ellenáll. Az eredeti kőanyag azonban folyamatosan pusztul. A restaurálásnak három fázisa van: a tisztítás, a kijavítás és a védelem. A tisztítás nemcsak esztétikai kérdés, minthogy a szennyezés egyben károsító is. De gyakran a tisztítás módszerei vagy anyagai is károsítják a műtárgyat. A széles körben elterjedt savas vagy lúgos tisztítási eljárások, bár olcsók és gyorsak, de velük olyan kőkárosító anyagokat viszünk be, amelyek a jövőben fejtik ki romboló hatásukat. A következő képen egy folyó vízzel vagy vízpermettel tisztított felület látszik. Tekintve, hogy a szennyeződés is a levegő víztartalmának közvetítésével került a műtárgyra, eltávolításának is ez a legjobb közege. Ez némiképp időigényes: mintegy 50—60 órán keresztül tartó mosás után érték el azt a tisztaságot, ami a képen látható. Problémát okozhat az ún. „túltisztítás" is, hiszen annak következtében az eredeti felület is elveszhet. A tisztítást végzők gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy valójában milyen anyagot is használnak és annak milyen káros hatása van a műtárgyra. Véleményem szerint inkább ne tisztítsunk, mintsem olyan nayagot használjunk, amelynek hatásmechanizmusát nem ismerjük. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a mechanikai, kémiai és biológiai szennyeződések eltávolítása után teljesen más felületet kapunk, mind színében, mind építészeti hatásában. Érdekes és jó példa a következő kép, amely Olaszországban készült. Az épületen minden olyan felületet letisztítottak, amit károsítás nélkül lehetséges volt, a többit érintetlenül hagyták. Ez a műemlék szempontjából helyes eljárás volt, de nem szolgált a tulajdonos megelégedésére: ő egy teljesen felújított műemléket szeretett volna visszakapni. Vannak olyan műemlékek, amelyeken korábban még látható volt az eredeti színezés is. Ezek azonban az utóbbi 20—30 évben végrehajtott tisztítások következtében elpusztultak. Itt egy sikeresen tisztított kapubéllet rajza látható az NDK-beli Freibergből. A tisztítást agyagpakolással végezték, ami minimális víz- és vegyszerhasználattal járt. A következő képen az augsburgi katedrálist láthatjuk, ami a modern konzerválás jó példája. Itt egy finom, száraz tisztítást alkalmaztak, mindenfajta helyreállítás és rekonstrukció nélkül. Ezt követően a felületet valamilyen módon stabilizálták. Azt tartjuk jó beavatkozásnak, ami az újabb rekonstruálást nem akadályozza. Ez napjainkban nincs mindig így, mert egyes modernnek tartott anyagaink a műtárgyból többé el nem távolíthatók. A 60—70-es években végzett munkák gyakran okoztak utólagos károkat. Az uppsalai székesegyházból származó szobor esetében poliészter tömítőanyagot használtak, amelynek hő- és fénytani viselkedése jelentősen eltér az eredeti kőtől. Ezért igyekezni kell az eredeti kőhöz leginkább hasonlóan viselkedő anyagokat megtalálni. Érdekes jelenséget láthatunk az itt bemutatott sziklafestéseken. Azt tapasztaljuk, hogy a festék erősen kötődik a kőfelszínhez, aminek következtében a pusztulás megindulásakor a puszta kő másképpen viselkedik, mint a festett. A festett üveg egészen másképp védhető meg, mint az egyéb anyagú műtárgyak. Az üveg esetében az a jó megoldás, ha a környezeti viszonyokat változtatják meg. A képen látható letisztított rész és láthatók olyan részek is, amelyek — áldozatul esvén a levegőszennyezés támadásainak - teljesen elvesztek. Itt a festés mind a belső, mind a külső üvegfelületen tönkrement. A folyamatot úgy lehet lelassítani, ha a festett üveg közvetlen környezetét változtatjuk kedvezőre.