A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Dávid Ferenc: Művészettörténeti kutatások – műemlékvédelem

A felsorolt példák két tézis bizonyításául állnak itt. Az egyik, hogy a műemlékvédelemnek errefelé vannak nagyon fontos teendői, a másik, hogy a védendő emlékek körének kijelölésekor elsősorban a művészettörténet tudományára kell támaszkodnia. A második terület, ahol a művészettörténet a műemlékvédelemben jelentős részt vállal, a helyreállításokkal kapcsolatos kutatás. A mostani előadássorozatban már szó volt erről, Lővei Pál számolt be Győr városi falkutatásairól. Most a művészettörténeti kutatás általános jellemzésére teszek kísérletet. Minden hosszabb életű épület egyfajta konglomerátum, építések, rombolások és átformálásuk útján megújuló. Valódi történetét az írásos források csak kevéssé tükrözik. A valódi építészettörténeti képet maguk az épület falai őrzik. A megismerésére kialakult kutatási módszer, a falkutatás már a XIX. századi helyreállítások során felbukkan. Akkoriban a műemlékhelyreállítás fő célja az épület egy ideális korszakába való visszaállítása volt, s e cél elérésére két fő módszert alkalmaztak: az ún. eredeti korszaknál későbbi részletek elbontását, illetve az eredeti részletek rekonstrukcióját. Igen korán felfedezték, hogy minden épületen vannak töredékes részletek, amelyek hírt adnak a korábbi állapotról. A múlt századi műemlék-helyreállítók, a korábbi épületszerkezetek és formák kiváló ismerői voltak, hisz ezt tanulták módszeresen, s számukra a restaurálás és az újraépítés között nem volt különbség. A XX. században megújuló, a történetiség elvét felfedező műemlékvédelem már nemcsak egy-egy ilyen „ideális" állapot, hanem az adott emlék egész történetének megismerését tűzte célul. A fejlődő kutatási módszer egyik forrása továbbra is az épületszerkezetek, építészeti formatan, az épületet alkotó mesterségek tudásanyaga volt. A másik forrás módszertani s ez a régészet. A régészet, amely a kincskereséstől eljutott a módszeres kutatásig, felismerte az egymásra rakódott rétegek megkülönböztetésének szükségességét s vele a viszonyítás módszertanát. A harmadik forrás a festőrestaurátoroké volt, akik az elfedett festésrétegek előhámozásának, a vékony rétegek elkülönítésének mesterei voltak. Ezekből az összetevőkből épült ki az új kutatási módszer. Célja az épület objektív történetének megismerése, egy építéstörténet rekonstrukciója. A kutatáshoz természetesen szükség van az építészeti szerkezetek, az épületalakító anyagok: kő, tégla, habarcs, fa* a díszítő módszerek: a kőfaragás, fafaragás, falfestés történetének ismeretére is. S szükség van arra, hogy a töredékből tudjunk az egészre következtetni. A módszeres feltárás eredménye az épület történetének relatív kronológiája. Ezt a relatív,- azaz csak egymásutánt tartalmazó összeállítást az írott források és más eszközök segítségével abszolutizáljuk. A végeredmény: egymást követő állapotok önálló rekonstrukciója: 5-6, csak elképzelt, teljes épület, önálló szerkezettel^ formával, mondandóval. Ez képezheti aztán az épület mai helyreállításának alapját egyfelől, s a művészettörténet forrását másfelől. A művészettörténet, mint a bevezetésben jeleztem, a műemléki helyreállítás egyfajta mércéje. A helyreállítás ugyanis, minden tudományos megalapozottsága ellenére sem objektív folyamat. Nem az, mert a műemléki összetevőkön kívül egy sor más szempontot is figyelembe vesz, hogy egészséges és használható épületet produkáljon, s azért sem, mert az építészeti helyreállítás, még ma is, kényszerűen újraformálja az épületet. Míg a kisebb műtárgyak esetében a mű anyagának teljes megtartása alapvető szabály, az épület esetében ez ma sincs így. A szerkezet egy részének cseréjére éppúgy sor kerül, mint ahogyan az épület „bőrét": vakolását és festését is nagymértékben meg kell újítani. Ez azt jelenti, hogy ritka kivételtől eltekintve a műemléki helyreállítás azt a legfelső réteget, amellyel találkozunk, a látványt, a színt újjáalakítja. A kis tárgyak restaurálásának az is elfogadott szabálya, hogy a hiányzó részletek szükséges pótlása olyan anyagokkal történjék, amelyek eltávolíthatók, a restaurálási folyamat tehát visszafordítható legyen. Ez persze ott is csak ideális követelmény, az épületek esetében azonban úgyszólván megvalósíthatatlan. Azért van ez így, mert az épület nagyon bonyolult egység, s hatalmas súlyokból álló szerkezet. A műemléki döntések ezért különösen nehezek és felelősségteljesek. A műemléki restaurálás majd 200 éves történetében eddig egy jelentős fordulópontot tartottunk számon: a XIX/XX. század fordulóját. Akkor fedezték fel, hogy az előző évszázad törekvése hamis volt: a műemléken nem egy ideális állapotot kell visszaállítani, hanem azt az állapotot megőrizni, amely ránkmaradt. A felismerésnek, amelyet Alois Riegl fogalmazott meg legpontosabban, nem csupán történetfilozófiai alapvetése volt, hanem esztétikai is; látta, hogy az ideális állapot visszaállítása az épület anyagainak és szerkezeteinek cseréjét vonja maga után, hogy az épületnek csak formáit utánozzák, valójában elpusztítják azt. Riegl nyomán született a modern műemlékvédelem, amely az új beavatkozás világos megkülönböztetését tűzte célul. Ez a módszertani követelmény megszüntette a nagy bontásokat, szűkebbre zárta a megújítást. Egy ponton azonban jelentős új sebet ütött: az emlék esztétikai összképén. A modern kiegészítések alkalmazásával ugyanis az épület egész képe újrahangolódott, a műemlék-helyreállítás a kényszerűségből, hogy soha nem volt állapotot állít elő, önálló stílust alkotott. A kiegészítés „modern" stílusa átmenetileg volt csak jó megoldás, ma már tudjuk, hogy a beavatkozás radikalizmusát is erősítette.