A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Dávid Ferenc: Művészettörténeti kutatások – műemlékvédelem

A művészettörténet és a műemlékvédelem közös gyökérből fejlődött ki és kapcsolatuk, mindkét ágazat erőteljes fejlődése ellenére, máig fennmaradt és meghatározó jelentőségű. A műemlékvédelem a művészettörténet számára tárgyának föltárója, anyagának megőrzője, a művészettörténet a műemlékvédelem számára mérce, követelményeket megfogalmazó s olykor metodikát is nyújtó tudományág. A művészettörténetet és a műemlékvédelmet egyaránt az a nagy gondolkodásbéli fordulat hozta létre, amely a XVIII. sz. végén ment végbe Európában, és az egyes embert, valamint a társadalrrfat nem egy teremtett és állandó séma szerint létező, hanem időben változó jelenségként interpretálta. Ennek volt logikus mellékterméke, hogy rájöttek a művészeti emlékek különlegességére, fölfedezték, hogy a művészeti emlékek az ember és a társadalom történetének különösen nagy forrásértékkel bíró produkciói. A műtárgyak megőrzésének feladata ebből a felismerésből adódott. A műemlékvédelem ezen a feladatkörön belül az épületek megőrzésére szakosodott, míg a kisebb tárgyak őrzésére a múzeumésavele rokon formák fejlődtek ki. A műemlékvédelem specialitásainak jó része az épületnek mint tárgynak a sajátszerűségeiből adódik. A legfeltűnőbbek ezek közül a technológiaiak, az épület anyagi-szerkezeti öszszetettségéből adódó, speciális ismereteket követelő momentumok. A legfontosabbak azonban az adott tárgy nagyságából és anyagi értékéből következnek. A fenntartandó emlékek más ágairól, a műtárgyakról a társadalom általánosan rendelkezik: létrehozza a gyűjteményeket, azok tárgyi és emberi feltételeivel, együtt, s a tárgyak sorsát teljes egészében e szakemberekre bízza. Az építészeti emlékek fenntartása oly nagy anyagi áldozatokat kíván, hogy a társadalom, illetve az állam nem rendelkezik ezekről globálisan. A társadalom közös érdeke a történeti, művészettörténeti jelentőségű épületek szakszerű fenntartása, s e közös érdek kifejezésére hozza létre a műemlékvédelem szerveit. A megőrzendő tárgyak maguk azonban az egyes emberek vagy korporációk tulajdonában maradnak csupán, az ő áldozatvállalásukkal és hozzájárulásukkal lehetséges az épületek fönntartására irányuló invesztíció. A műemlékvédelem specialitásainak legfontosabb része ebből következik: az érdekegyeztetés állandó szükségéből. A műemlékvédelem produkciójának talán legnagyobb energiát követelő része az, ahogy az eredeti megbízatást folyamatosan interpretálja, ahogy azt elfogadtatja az épületek tulajdonosaival, ahogy azok érdekei és a műemléki érdekek közti egyensúlyt újra és újra megteremti. A műemlékvédelem ily módon folyamatosan kompromisszumokat produkál, e kompromisszumok a műemléki munka eredményei. A kompromisszumot, mint olyat különbözőképpen szokás értékelni. A hagyományos értékelés a kompromisszumot az ideálistól való elhajlásnak, s ily módon többé-kevésbé negatív dolognak tartja. Manapság sok területen felfedezik, hogy az elméleti igazság nem létező, a kompromisszum pedig igen, s ezért csak ez, a kompromisszum a valóságos érték, illetve értékek hordozója. A műemlékvédelem területén is így van ez; az egyes ember érdekeinek és a műemlékvédelem kifejezte általános érdeknek a kompromisszumában jön létre maga az általános érdek is; az épület felújítása során, az invesztíció által szüli újra az épület birtokosa a közös értéket. A rokon területtel, a múzeumokkal való összehasonlítás mutatja meg szemléletesen azt, hogy ez a folyamat, minden szépsége mellett, milyen veszélyekkel jár. A múzeumokban őrzött műtárgyakkal kiállításokon találkozunk. A műtárgy életét, az életünkbe való bekapcsolódását a kiállítás jelenti. A kiállítás létrehozására irányul a műtárgyakkal foglalkozó múzeológusgárda munkája; a kiállítás az a cél, amelyre a műtárgyak jó részét restaurálják, karba helyezik; a kiállítás hordozza a muzeológus tudományos és esztétikai mondanivalóját; a kiállítás tehát az a közeg, amelyben a műtárgyban rejlő mondandót felmutatják, amelyben annak aktualitása megnyilatkozik. A múzeumi műtárgyak esetében tehát az aktuális lét a műtárgyak csoportosítása útján jön létre, míg a műemlékvédelem a fenntartás és a helyreállítás során. A múzeumban a restaurálás az aktualizálási folyamat csekély töredéke csupán, s magát a restaurálást szigorú szakszempontok vezérlik, a műemlékvédelemben a műbe való beavatkozás, annak anyagi megújítása, a tulajdonos számára való hasznossá tétele az aktualizálási folyamat maga, s mert a beavatkozás drága, a hasznosság, a köznapi értelemben vett használhatóság a helyreállítás egyik fontos mércéje. Az eredeti mércét, a mű eredeti összefüggéseinek fennmaradását vagy újraszületését a művészettörténet jelenti a műemlékvédelem számára. A művészettörténet ugyanis az a terület, az az interpretációs fórum, ahol csak az építészeti mű eredetiségének van értéke, a műemlékvédelmi folyamatban szerepet játszó többi értéknek nincsen.