A műemlékvédelem és társtudományai (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1989 Eger, 1989)

Dávid Ferenc: Művészettörténeti kutatások – műemlékvédelem

Közismert, hogy a műemlék fogalma kezdettől-tartalmazott egy művészeten kívül eső összetevőt is: a történeti emléket. Kezdetben ezen olyan épületeket értettek, amelyeket nem ismertek el művészeti produktumnak, de történelmi jelentőségét felismerték. Ilyenek voltak pl. a várak. A későbbiekben, s ez a folyamat máig tart, sőt fokozódik, az építőművészet emlékein kívül eső, de az ember történeti produkciója szempontjából fontos építmények nagy csoportjait ismerték fel megvédendőnek. A művészettörténet és a műemlékvédelem közössége szempontjából ez a célkitűzés lazítólag hathatott volna, de nem így történt. Egy oldalról ui. maga a művészettörténet is kiterjesztette illetékességi körét az építészeti produkció teljesebb területére; tágította kapcsolatait, a társadalomtörténet, a kultúrtörténet, a településtörténet és urbanisztika irányában^ más oldalról viszont megjelentek a társtudományok, amelyek felismerték az épületek történeti értékét és történelmi tanulságtételét, és maguk is bekapcsolódtak az építészeti örökség védelmébe. Ily módon tűnt fel először a néprajz, amely megvédte és a maga hagyományos területére, a múzeumba szállította a falusi épületek egy kiválasztott körét, majd maga hozta létre helyszíni múzeumok hálózatát, régi falusi épületekben. Ezt követte aztán a helytörténetnek a múzeológiába való bekapcsolódása, és vele egy sor olyan épület önálló védelme, amelyeknek nem művészeti emlékként, hanem fontos történeti események helyszíneként van különös értéke. A harmadik fontos új terület, amely épületek védelmére is vállalkozik, a technika különböző ágainak története, amely újabb épületfajtákat von be a védendő épületek körébe. Itt tehát a műemlékvédelem új részterületei jöttek'létre; megfelelve annak a fogalomkiterjesztésnek, amely a műemlékvédelem fejlődése során végbement, s amely a művészeti emlék megőrzése helyett az emberi nem építészeti örökségét emelte a műemlékvédelem feladatává. A változás s a vele létrejött probléma nagy horderejű. Tárgyalása azonban nem tartozik ebbe az előadásba. Itt csupán indokolás nélkül tételként jelentem ki azt a meggyőződésemet, hogy a műemlékvédelemnek fenn kell tartania eredeti, korlátozottabb területét, hogy feladatát az építőművészetnek tekinthető épületekre és azok együtteseire kell korlátoznia. Ez is hatalmas kör: tudjuk, hogy az építőművészetbe az építészeti feladatok széles körének megoldása beletartozik, hogy az épületek együttese urbanisztikai egységgé tágulhat, hogy a várostervezés is az építészet meghatározó műfaja. Ezzel a műemlékvédelmet a parttalanságtól, a történeti városok minden építészeti feladatának megoldásától kívánom elhatárolni. A magyar műemlékvédelem egyik doyenje, az idén 80 éves Gerő László építész mondta egy ízben tréfásan: „Ha az emberek kulturáltak volnának, nem volna szükség műemlékvédelemre." Igazi bonraot ez, paradoxon, amely mélyre utal és könnyed egyúttal. A paradoxon első tétele, hogy a műemlékvédelem mostanában az épületekhez való kulturált viszonyulás pótszere, pótléka, a második tétel, hogy ez reménytelen próbálkozás. A paradoxon harmadik oldala végképp kimondatlan maradt, s ezt Gerő László személye jelenti, az hogy a műemlékvédelemnek megvan a saját feladata, s ez kiváló épületek kiváló szakértelemmel való fenntartása. Témánkhoz visszakanyarodva úgy vélem, hogy a művészettörténetnek a műemlékvédelemben egyik meghatározó feladata a védendő emlékek körének kijelölése. E tekintetben pedig még sok az elvégzendő munka, különösen az utolsó 150 év építészeti emlékeit illetőleg. Közismert, hogy a magyarországi műemlékek száma a hazai történelem régebbi századaiból milyen kicsiny. Jól érzékelhető ez, ha összevetjük a hazai emlékanyagot a Magyarországgal rokon fejlődésű, azonos régióba tartozó országok, Csehország vagy Lengyelország emlékeivel. A kis emlékszám oka a török másfél százados uralma az ország legnagyobb, középső területein, s ezzel a közékori településfejlődés megtorpanása, sőt a településhálózat pusztulása. A második ok a XX. századi történelemben rejlik: az első világháborút lezáró tiranoni béke épp a legfolyamatosabb fejlődésű, s emlékekben leggazdagabb területeket csatolta el Magyarországtól. Magyarország középső területein a XVIII. században lassú ütemben,, majd a XIX.-XX. sz. során jóval gyorsabban épült fel a mai Magyarország, s építészeinek ezért aránytalanul nagyobb és jelentősebb feladat jutott osztályrészül, mint más, ,,készebb" országokban. Akkoriban, amikor a mai magyar műemlékállományt kijelölték, a művészeti emlékek megbecsülése mintegy 1840 tájáig tartott. A műemlékállomány számbavétele folyamatos munka volt, amely a szervezett műemlékvédelem kezdetén, a múlt század hetvenes éveiben kezdődött,, majd magába építve a műemlékfelvételek egész sorát és a művészettörténet minden lehető eredményét, századunk ötvenes éveiben vált teljessé. 1963, az utolsó ren-dszeres országbejárás befejezte után a műemlékké nyilvánítás lelassult, elapadt. A rendszeres és kiterjedt műemléki gyakorlat mellett az állomány átrostálására, jelentős, önálló kutatásra épülő növelésére nem került sor. Az utolsó 100, 150 év emlékeinek védelmére természetesen jó ideje gyűr kőzik a műemlékvédelem. Előtanulmányok, sőt bizonyos eredmények is születtek, különösen Budapesten, ez azonban nem elegendő. A művészettörténet, a műemlékvédelemtől függetlenül, természetesért megkísérelt képet alkotni ennek a korszaknak az építészetéről. A szakirodalomból s a magam gyűjtéséből választottam nemrég három szeletet, hogy képet kapjak a jelentős emlékekvédett vagy nem védett voltáról. Az egyik ilyen szelet egy műfajra vonatkozott: másodmagammal számba vettem Magyarország zsidó templomait, a zsinagógákat. A zsinagógák elsöprő többsége 1850 után keletkezett, a ma meglevő állomány a régen megvoltnak töredéke csupán. Az értékes épületállománynak mindössze húsz százaléka védett műemlék. Másodikként a századvég egy kiváló építészének, a hazai téglaépítészet mesterének, a gótikus konstrukciók nagy invenciójú követőjének, Petz Samunak az életművét vettem szemügyre. A védett emlékek száma itt sem érte el az elkészült és fennálló művek egyötödét. Harmadikként a hazai modern építészet legradikálisabb csoportjának, a CIAM magyar tagjainak működéséről készült monográfiát kíséreltem meg kiértékelni. Itt a kiemelten megbecsült műveknek csak egy töredéke maradt fenn máig, de ezeknek is csak valamivel több mint harmadát védi a műemlékvédelem.