Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Fejérdy Tamás: A nemzetiségi kultúrák építészetének védelme Magyarországon

Fejérdy Tamá\ A nemzetiségi kultúrák építészetének védelme Magyarországon Tisztelt Hallgatóim! Amikor végiggondoltam, hogy miről is szóljak Önöknek e sokat ígérő című előadás keretén beiül, elsőként, mint „jó műemlékeshez" ülik, belelapoztam a „Magyarország műemlékjegyzéke" vaskos kötetébe; vajon abban, az építészeti örökség feltétlenül megvédendő akotásainak felsorolásában, miként is tükröződik a hazánkban élő nemzetiségi kultúrák építészete? Hiszen innen lehet legegyszerűbben megtudni: mit is védünk? Kissé magam is meglepődtem, hogy a jegyzék e tekintetben milyen kevés információt tartalmaz! Legáltalánosabban azt mondhatom, hogy ez, mint szempont (mármint a nemzetiségi kultúrák építészeti alkotásainak védelme) látszólag nem is vezette az értékek számbavevőit! Látszólag, mondom — mert hiszen egy-egy tétel, mint pl. „ÓFALU-MJ Kossuth u. 38. Lakóház és gazdasági épülete, népi" valójában nemzetiségi alkotást — ma német tájház — takar. Másrészről: sokkal nyilvánvalóbban jelentkezik a nemzetiségi kultúra jelenléte (a jegyzékben is) az adott nemzetiséghez kötődő vallás, kultusz: elsősorban az orthodox egyházi épületek felsorolásában. Csak egy-két példa: a székesfehévári görög-keleti szerb templom — ún. rác templom — e néven szerepel, ugyanakkor a közvetlen környezetében napjainkra megújuló népi lakóházakról nem esik szó: persze kikövetkeztethető, hogy szerb nemzetiség hozta létre, lakta ezeket az épületeket. A szentendrei szerb kultúremlékekről még bővebben lesz szó, egy holnapi előadás részletesebben fog foglalkozni a hazánkban található délszláv emlékekkel általában és részleteiben is. Most itt még csak annyit: az egyes szerb kereskedőcsaládokról elnevezett barokkldasszicizáló későbarokk lakóépületekről épp e nevek — Nikolits ház, Milics ház, Kálics ház, Jankovics ház, Maláty ház, Dumtsa ház, stb. nyomán „következtethető ki" kiknek, mely nemzetiséghez tartozó honfitársainknak az igényeit kielégítendő alkották őket. Ugyanitt beszédes utcanév a „Görög utca" is. De van pl. görög kereskedőház Tokajban is; s ún. huszita ház Göncön. Ugyanezen logika szerinti, mechanikus elemzés persze inkább számos félreértéshez vezethetne, semmint pontos helyzetképhez, már ami a védett nemzetiségi értékek felleltározását illeti. Hiszen mennyiben nemzetiségi pl. a Pápa városában található iparos-ház, a Március 15. tér 12.sz. ház udvarán álló — ma múzeum — kékfestőüzem védett épülete, amely kétségtelenül a német nemzetiségű Kluge család itteni működésének emléke? Összefoglalva az eddigieket arra a megállapításra lehetne jutni, hogy Magyarországon az építészeti örökség védelménél talán nem is szempont az, hogy az itt élő nemzetiségi kultúrák építészeti alkotásai kellő számban fennmaradva dokumentálják sajátos történelmi, néprajzi, építészeti hagyományukat, értékeiket. Szerencsére egyáltalán nem erről van szó, s remélem, hogy a későbbiekben ezt elég meggyőzően be tudom mutatni. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy nem is olyan egyszerű egy-egy emlék valamely nemzetiségű kultúrához való tartozását meghatározni. Úgy gondolom, hogy — annak ellenére, hogy túl elméletinek tűnhet — célszerű valamiképpen megközelíteni azt, hogy mi tartozik, illetve mi nem tartozik biztosan a nemzetiségi építészeti kultúra fogalomkörébe? Azt hiszem, nem szükséges hosszan időzni annál a gondolatnál, hogy az ún. „nagy művészeti" alkotások nem sorolhatók ebbe a körbe, még akkor sem, ha jól ismerjük akár megrendelő — mondjuk horvát vagy éppen német származású birtokosát, illetve az osztrák, német vagy éppen itáliai, vagy csehországi mestert, aki az adott kastély, templom, közterületi szobor stb. alkotója volt. E tekintetben azonban érdekes, s gondolatainkat továbbsegítő határesetet jelentenek a görög-keleti rítusú (szerb, görög, román, orosz orthodox) templomok. Ezek esetében „érhető tetten" leginkább a nemzetiségi kultúra egyik legfontosabb, éltető eleme: a más nemzetiségű környezettől független, ill. az azzal szemben is érvényesített, mintegy az anyaországból hozott olyan hagyomány, amely képes sajátos arculatának megtartására és felmutatására, illetve másságánál fogva ilyen értelemben jelenik meg környezetében. Talán nem túlzás azt kijelenteni, hogy igazi nemzetiségi kultúra, illetve azon létrejött építészeti alkotás fő alapja az adott nemzetiség többé-kevésbé zárt közösségekben való létezése, élete. Hadd mutassak rá itt néhány példára: Magyarország mai területén városi formában — az egyetlen, kivételként felfogható, szerb betelepülők által megformált Szentendrén kívül — jószerivel nem találunk egyértelműen nemzetiségi építészeti örökséghez kapcsolható alkotásokat, együtteseket. A nemzetiségi közösségek igazi otthona a kisebb település, a falu. Illetve a középkori eredetű városokban — napjainkra többnyire már csak városszerkezeti jellegzetességekből leolvashatóan: a városnegyed (ld. a különféle „tabán" elnevezésű városrészek) pl. a Székesfehérvári már említett „rácváros" rész. S hogy feltétel a zárt, nyelvében is elkülönülő közösség, amely „legálisan" is megélheti együvétartozását, annak más oldalról példája lehet: a magyarországi zsidóság léte, az építészeti örökségben mint felekezeti, s nem mint nemzetiségi jelenik meg (ami természetesen egybevág az általam most elemzés alá nem vont egyéb történeti meghatározó körülményekkel is). Mindezek után jószerivel körvonalazható, hoggy a nemzetiségi kultúrák építészetének emlékeit — mint ahogyan az a megelőző előadásból is kiderül — ha nem is kizárólagosan, de elsősorban a népi építészeti emlék ;k között találhatjuk meg. Nem szeretnék e téren ismétlésekbe bocsátkozni, de úgy vélem fontos ezt a megállap 'ást kissé alaposabban körüljárni. Ezen a ponton különösen is értelmet nyer, illetve megmagyarázható a „nemzetiségi kultúra" szóhasználat. Tudom, közhely, ha arról szólok, hogy más pl. a németországi német kultúra (és itt most ncr/a mairól, hanem a védetté nyilvánított épületeinket létrehozó betelepülők által „otthonhagyott" kultúráról besz; ek), mint a magyar-