Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Teppo Korhonen: A finn népi építészet keleti és nyugati vonásairól

A kétszobás típus mellett n) ivánvalóan már a középkorban megjelent a lóhere alakú alaprajzi elrendezés, legalábbis a plébániaépületek ese :ben. Ez a forma a XIX. században itka és régies jelleggel volt fellelhető az egyes finn vidékek házainál és kisebb banyáknál. A folyosós alapszoba lassanként beköltözött a főépületbe, kamrának adva át a helyét. Az egész épületen végighúzódó pritti vagy tupa továbbra is megmaradt a parasztház fő szobájának, a kétszobás ház másik végén azonban — nyilván a földbirtokos-házak mintájára — kezdtek megjelenni a külön egymás mellé épített szobák. A francia Outhicr állal 1736-ban lerajzolt, a torionlaaksoi Pelloban lévő Kortcniemi-majorság esetében ezek még hiányoztak. Itt az épület végén még csak az épület teljes szélességében elhelyezett szobákat látunk. Legkésőbb a XIX. század végétől azonban már az egész országban épülnek niellékszobák. A mellékszobák hagyománya a reneszánszkori uradalmi épületektől származtatható. Alkalmazásuk meghosszabbította az épületet. A hosszú, végig egyforma szélességű épület (finnül „rivi" azaz: sor) az újkori finn parasztház általános ideáljává vált. Oromoldali kamrák hozzátoldásával különböző alaprajzok alakultak ki. Ezek mintájául — legalábbis részben -- a hivatalnoki lakások és a városi házak, tehát végső soron ugyancsak nyugati példák szolgálnak. A parasztházak lakószobái a XVIII. század végén és a XIX. század folyamán a növekvő jólétnek köszönhetően jóval nagyobbá váltak. Akis, különálló vendégházak építése már jóval előbb is szokásos volt. Ekkor azonban nagy vendégházakat kezdtek építeni, melyek modernebbek voltak magánál a főépületnél (Salakunta, Wcslhämc). Miután töbonyire nem használták őket, a „hideg sor" elnevezést kapták. Másik lehetőség volt, hogy a vendégszobák kialakítása céljából a lakóépületre emeletet építettek. A vendégszobák mellett Nyugat-Finnországban kezdett elterjedni az a szokás, hogy ugyanazon telken belül külön szobákat építettek az öregek számára. Ez az építési mód jól tükrözi a Kelet- és Nyugat-Finnország családi viszonyaiban mutatkozó alapvető különbözőséget. A népművészet által egyébként kedvelt egyenes vonalvezetéstől különböző barokk, s főleg rokokó jegyek csupán Kelet-Bottniában, s ott is csak a verandaoszlopok és kályhakupolák kialakításában fedezhetők fel. A finn falu épületei hosszú időn át természetes-szürke színűek voltak. A házak másolása csak sokkal később, s akkor sem egyszerre, cgyidőben alakult ki. A falak festése a faburkolat megjelenésével terjedt el. A plébániai épületeket és városi házakat a XVIII. század közepe táján többnyire pirosra festették. A század végén és a következő század elején mái- Dél-nyugat-Finnország parasztházait is ilyen piros színűre festették. A finn parasztház ideáltípusának falai pirosra, a falak sarkai és az ablakkeretek pedig fehérre festettek. A piros festék a téglát, a fehér pedig a meszet és homokkövet utánozza. A vidéki épületek esetében ez volt a legelterjedtebb színkombináció, bár akadtak az egyes vidékekre jellemző színkombinációk is. Kelet-Botlniában a falakat előszeretettel festették pirosra, az ablakokat pedig sárgára, ez a színösszetétel végül is a gazdasági épületeknél vált általánossá. A díszítő jellegű festés a finn népi építészetben nem régi keletű jelenség. Ezt a XIX. század vége felé elsősorban a svédek lakta Dél- és Közép-Kelet-Bottniában kezdték alkalmazni. A veranda oromfal dekoratív festészetének egyes elemei Svédországból származtak, ahol főleg a rokokó korában fejlődött ki a népi díszítőművészet, a tehetséges parasztművészek azonban éppúgy önmaguk fejlesztették ki művészi képességeiket, akárcsak a „magas kultúra" művészei. Az oromfalakon gyakran találkozhatunk a koszorú-motívummal, közepében a gazda nevének kezdőbetűivel. AXV1II. század végi és XIX. századi finn favárosokat a klasszicizmus jellemzi. Svédországban és Finnországban a klasszicizmus 1775 és 1810 közötti időszakát gusztáviánus kornak nevezik, mely nevet a művészeteket támogató III. Gusztáv királyról kapta. A városi épületeket továbbra is az udvarra nyíló bejárati ajtóval építették. A ház és melléképületei tehát zárt egységet alkottak, akárcsak a zárt parasztporták. A paraszti-népies építőművészetre hatással voltak a partmcnli városokban a XVIII. században épített klasszicista stílusú épületek. Itt kell megemlítenünk a Közép- és Délkelet-boltniai ácsok magasfokú szakmai tudását, akik a mezőgazdasági üzemek kicsiny volta miatt kénytelenek voltak valamilyen mellékkereset után nézni. Az állami hajógyártásban elsajátították a nagyméretű szerkezetek tervezését és kivitelezését is. Ezek az ácsok azután templomépítőkként hoztak létre nagy és maradandó alkotásokat. A finnországi templomokat — elméleti képzettség nélkül — építő ácsok legnagyobb része Kelct-Bottniából származott. Ehelyütt meg kell elégednünk annak megállapításával, hogy a finn templomépítészet a népi művészetszemlélel elemeit is magában hordozza. A harangtornyok esetében a paraszti építőmesterek szabadabban juttathatták érvényre saját stílusukat. A kelet-bottniai ácsok és asztalosok mesterségük nagy területekre kiterjedő űzése során figyelemre méltó szakmai tudásra tettek szert. Városi építkezéseken dolgozva ők vitték haza vidékükre a városi építészet legújabb irányzatait. E ténynek, valamint az ugyanebben az időben jelentkező nagy konjunktúrának köszönhető, hogy Kelet-Bottniában több klasszicista épület található, mint Finnország más vidéki területein. A gazdasági konjunktúra a művészetek fellendülésével is együtt járt, amelyet aztán a gazdasági színvonalcsökkenéssel párhuzamosan stagnálás követett. A népi építeszet ezután is megőrizte azokat a stilisztikai sajátosságokat, amelyeket a gazdasági jólét korszakában (a XVIII. szil ad végétől kezdve kb. 100 éven át) átvett. Ezek az épületek, akárcsak a reneszánsz, a szerkezetet hangsúlyozzák ki. Ezt gyakran pilaszterek, azaz függőleges, s csak kevéssé előálló oszlopok, féloszlopok segítségével valósítják meg. Előnyben részesítettek az egyenesvonalú épületeket. A XVIII. század végéről származó legrégibb faburkolatos házak függőleges, gusztáviánus burkolatot kaptak. A tetők viszonylag nem túlságosan meredekek. A gusztáviánus ablak hatosztatú; az ablakok a felettük levő eresz alatt kialakított alacsony nyílásokkal alkotnak függőleges tengelyt. A bejárati ajtó betétjének tagozódása ugyancsak klasszicista benyomást kelt. Itt-ott az ablakszegély és az ablak feletti sátorléc is rendkívül dekoratív. Kedvelt volt a karosszékeknél és hcverőknél szokásos léctámlával ellátott gusztáviánus veranda is. A XVIII. században kezdtek a városokban emeletes épületeket emelni, bár ezek eleinte középületek voltak. A XVni. századtól kezdve azután már gazdag polgárok is építettek emeletes házakat. A nagyobb városi házak földszinti részének közepén tágas terem kapott helyet, s e körül helyezkedtek el az egyéb szobák. Ezt az alaprajzi elrendezést— a Svédországban a XVII. sz. második felében uralkodó királyi ház után — „karoliniainak" nevezik Skandináviában. Ez az alaprajzi megoldás Franciaországból származva jutott el északra, s a XIX. század folyamán