Népek és nemzetek közös építészeti öröksége (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1988 Eger, 1988)

Teppo Korhonen: A finn népi építészet keleti és nyugati vonásairól

már a kereskedők és hivatalnokok házaiban is általánossá vált, de a század végétől kezdve már az egyéb néprétegek körében is elterjedt. A XVTII.sz. közepétől kezdődően, de különösen a XIX.sz. második felében elsősorban Délkelet-Bottniában épültek emeletes vidéki házak, amikor e vidék lakossága a mocsarak megművelése révén jólétre tett szert. Az emeletes épület helyenként nyüvánvalóan nem a lakóteriilet megnövelését szolgálta, inkább egyfajta státuszszimbólummá vált. Példaképül e tekintetben Kelet-Bottnia partvidéki városai szolgáltak, amelyek viszont a svéd mintát vették át. Az emeletes lakóház előfutára itt nyugaton a magas tetőpadlózattal és az eresz alatt szimmetrikusan elhelyezett alacsony ablakokkal kialakított másf élszíntes ház volt. Az egy- és többemeletes épületek irányába mutató fejlődés sajátos változata alakult ki a karéliai határterületen, mégpedig orosz-karéliai mintára. Itt az emberek és az állatok céljaira szolgáló helyiségek egyazon fedél alatt kaptak helyet. A fő lakóhelyiségek a felső szinten helyezkedtek el. Ezek az épületek továbbra is megőrizték az erdeifenyő gömbfából épített falakat, mely jellegzetesség Nyugat-Finnországban már a XVII. században kezdett eltűnni. Orosz-Karélia egyes helységeiben már a XVI. században épültek emeletes bojtárházak, valamint városi és kolostorépületek. Miután Finnországot a XIX. sz. elején az orosz birodalomhoz csatolták, a városi építészetben a klasszicizmus egy sajátos válfaja kezdett kialakulni, nevezetesen az empír, melyet a szentpétervári építészek hoztak Finnországba. Akkoriban a kisebb városokat is az empir jellemezte építészetileg, akárcsak a vidéki felsőbb rétegek házait, azaz kőépületek építészetét alkalmazták faházakra. Közép-Finnországban (különösen Jämsäben) a XIX. sz. közepén javultak a parasztok életkörülményei, amit a legnagyobb parasztgazdaságokban az empír stílusú lakóépületek megjelenése kísért. Az empír erőteljesen kihangsúlyozta a vízszintes struktúrákat, így a külső falak faburkolata is hosszú, vízszintesen elhelyezett deszkákból készült, amelyek a kőházak tömbjeit utánozták. Az empír építészete a vüágossárga, kék, piros és zöld pasztellszíneket kedvelte. Alkalmazták a szentpétervári empír T-ablakait is, melyek jellegzetessége a T-alakú ablakkereszt volt. A lakóépületek négysíkú kontytetőt kaptak, a pilaszterek, ablakok és kémények függőleges tengelyeket alkottak, a tetőereszpárkány alatti alacsony ablak pedig hosszabbik oldalán nyugvó szegmensalakzatot mintázott. A XrX. század végén a városokban, de kisebb mértékben vidéken is megjelenik a fafaragó művészet, az apró formákkal operáló fadíszítés, amelyet Finnországban „nikkarityyli" azaz „asztalos stílusnak" neveznek. Ez a — svájci eredetű — stílus ugyancsak nemzetközi háttérből fakad, s külföldi indíttatásra a legrégibb állomásépületeknél jelent meg. E stílusjegyekkel az ablakoknál, tetődíszítéseknél és a hosszú verandák oszlopainál találkozhatunk. Később, a neogótika és a neorokokó beköszöntével a számos apró üvegtáblával díszített zárt veranda vált általánossá. A középkori beépítés a városokban és vidéken egyaránt meglehetősen zűrzavaros volt, az épületeket ugyanis általában mindenféle előzetes terv nélkül építették az udvar köré. Az újkor kezdete itt is változásokat hozott: a városépítésnél már következetesebben igazodtak egyfajba beépítési tervhez és vidéken is áttértek a szabályos udvarformákra. A délnyugat-finnországi szántóterületeken már a XIV. században megkezdőtött a dűlők felosztása. E területfelosztás keretében minden gazdaság számára egy-egy négyszögletes földdarabot mértek ki a falu területéből. Ez arra késztette a parasztokat, hogy az épületeket viszonylag kis területre koncentrálják. Az ötlet forrásául másfelől nyilvánvalóan a várak, parókiaudvarok, s esetleg a középkori városi házak szolgáltak. Ily módon zárt udvarok keletkeztek, melyek azután Nyugat-Finnországban — különösen a módosabb parasztok körében — általánossá váltak. Azokon a helyeken, ahol a dűlőfelosztást teljesen elvégezték, a zárt udvarokhoz hatalmas, gyöktörzsből készített kapukat alakítottak ki, amelyek — egyebek között a díszítésben is megnyilvánuló — középkori f ormai közvetlen helyi hagyományként maradtak fenn. Finnországban két típusa alakult ki a zárt udvarnak. Az épületek mindkét esetben a telek négy oldalán helyezkedtek el, ilymódon képezve teljesen zárt udvart. Az egyik típusnál az udvart kerítéssel osztották ketté, a másiknál épületek álltak a két udvarfél között. Az udvarnak azt a felét, ahol a lakóépület állott „miespiha"-nak, férfiudvarnak, a másik felét, ahol az állatistállók voltak, pedig „karjapiha"-nak, azaz állatudvarnak nevezték. Kelet-Bottniában az említett udvarformák mellett létezett egy harmadik típus is, ahol az épületek ugyan a négyszögletes telek oldalain helyezkedtek el, de nem alkottak zart udvarterületei. A szabályos udvarformák kultúrtörténetüeg a reneszánsz produktumainak tekinthetők. Finnországban ezek nyugati eredetűek, hiszen mindhárom említett udvarforma Svédországban is általános. Finnországban nyilván a közigazgatás révén terjedtek el, azaz a plébánosok, hivatalnokok és tisztek szolgálati lakásait építették üy módon, s innen vette át a parasztság. A nép életmódjának kutatásakor azonban nem elegendő csupán a külső, idegen minták és kultúrtörténeti viszonyok figyelembevétele, hanem a közösséget saját előfeltételeinek oldaláról is vizsgálni kell. A sűrűn beépített falvak esetében célszerű volt az épületeket szabályosan elhelyezni, minthogy ily módon kis területen több épületet lehetett építeni, mint tervszerűtlen beépítés esetén. A négyszögletes udvarok így elsősorban a dűlőfelosztást alkalmazó falvakban voltak célszerűek. A zárt udvarnak kétségtelenül volt egyfajta státuszszimbólum értéke is a parasztok körében. A zárt udvar nem a parasztgazdaság biztonsága, s nem is az állatok együtt-tartása miatt jött létre, jóllehet jól megfelel e célokra is. Az a tény, hogy az ország belső területén az egyes udvarok épületeit elkülönítve helyezték el, ugyancsak arra utal, hogy a biztonság (ragadozók, garázdálkodók elleni védelem) szempontja itt másodlagos szerepet játszott. A zárt, négyszögletes udvarok előnyben részesítése szempontjából a falvak tervezése és az épületek szaporodása ugyancsak fontos, de nem elsődleges szerepet játszott. Az udvarházak, nemesi kúriák építésénél ugyanakkor már a védhetőség szempontjai is előtérbe kerülhettek. Közép- és Kelet-Finnország nagy területein, ahol. az erdőírtás fontos megélhetési forrást jelentett, a házak a vizek mentén, kisebb-nagyobb dombok csúcsain helyezkedtek el szétszórtan. Az épületek más elrendezése itt a gyakorlati munka követelményeinek felelt meg, az ökológiai viszonyok és a települések jellege megakadályozta a külső példák