A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Hoffmann Tamás: A középkori parasztporták építészete

szintén azokon a területeken terjedtek el, ahol a szobákat kialakították a házakon belül és ahol sokan törekedtek arra, hogy a lakóházat összeépítsék az óllal és a csűrrel. A magtár eredetileg mindig különálló építmény volt Európában mindenütt, ahol a talajvíz miatt nem tudták üregekben elraktározni a betakarított termést. így volt ez az Alpokban és az Alpoktól északra, egészen Skandináviáig és az orosz síkságig. A magtárak építése már a bronzkorban szokásos volt, a középkor újítása mindössze annyi, hogy nagyobb befogadóképességű hombárokat építettek ettől kezdve. Minthogy az építészeti tapasztalatot az emeletes épületeket illetően csak a toronyházakkal kapcsolatban szereztek (ilyenek voltak a nemesek lakótornyai), ezeknek mintájára szerkesztették meg az emeletes hombár ácsolatának vázát. Ez az építmény egyszersmind hivalkodóan bizonyította, milyen jó gazda a tulajdonosa. A paraszt kulturális magatartásának tükre ez az épület, a föld meg a természet és a földesúr felett érzett diadal kifejeződése. Olyan parasztok építették, akik már nemcsak családjuknak akarják előteremteni a betevő falatot és nemcsak arra volt gondjuk, hogy az arisztokratáknak kell adót fizetniök, de akik azért jártak a piacra, hogy ott eladjanak és vegyenek is, ezenközben megváltoztatva gondolkodásukat. Az emeletes hombárt építő paraszt nem egyik napról a másikra élt, ellenkezőleg, az ilyen ember készletekkel gazdálkodva a jövőre gondolt, irányítani akarta saját sorsát. Az elmondottaknak valószínűleg nagyon sok köze van az igazsághoz, noha ezt alig-alig lehet kézzelfogható érvekkel alátámasztani. A középkori parasztok épületeiből úgyszólván semmi sem maradt meg. Mindent, amit tudunk, feltevésszerűen kell néhány épületmaradványból, régészeti leletből, ábrázolásból és egyes kifejezések szófejtéseiből kikövetkeztetni. Ami ránk maradt - úgy, ahogy — épen, az a falusi templom. Ezt rendszerint a földesúr építtette, anyagában, normáiban és kivitelében (minthogy kezdettől fogva szakiparosok dolgoztak rajta) jelentősen különbözött a falusi Európa építészeti kultúrájától. Ha műemlékekkel foglalkozik valaki, jó ezt időnek előtte tudatosítani magában. Tudománytörténetileg bizonyítható, hogy a középkori építészet fogalomtárába sokáig nem tartoztak bele Magyarországon a parasztporták épületei. Templomok, kastélyok, majd városházák és polgárházak töltötték ki azt a kört, amit művészettörténészek vontak meg és eleve stílustörténeti jegyek, nem pedig funkcionális adottságok szerint különítették el az egyes építményeket egymástól. Ehhez a gyakorlathoz a régészet is társult és a lajstromba vett épületek számát természetesen elsősorban romokkal tudták gyarapítani. De ezek között is megkülönböztetett figyelemmel kezelték a díszes faragvány okkal ékes épületmaradványokat; úgyszólván semmiféle konkrét tapasztalatuk nem volt a falusi lakóházakkal kapcsolatban, nemhogy a középkori falvak paraszti építészetét nem tudták felidézni, de nem ismerték a közelmúlt falusi történelem építészeti hagyományait sem. Tulajdonképpen csak az elmúlt emberöltő során változott e helyzet, nem csekély mértékben annak következtében, hogy a falu nagyarányú városiasodása következtében a múlt kézzelfogható bizonyítékai nagyon gyorsan tűntek el, a műemléki jegyzékekből (amelyek nem is olyan régen tartalmaznak parasztházakkal és gazdasági épületekkel kapcsolatos adatokat) igen gyakran kellett olyanokat törölni, melyek a hatósági ellenőrzés nélkül maradt és ezért lebontott épületekre vonatkoztak. Ennek ellenére valamelyes ismeretekkel mégis rendelkezünk. Tudjuk mindenekelőtt azt, hogy Magyarország beletartozott abba az építészeti régióba, amelynek falusi építészetét kezdetben (korszakunkban: az Árpádok korában) a földbe vájt veremházak és ólak sokasága jellemezte. Nem lehetetlen, hogy ezek az építmények elsősorban az Alduna síkságán levőkkel, valamint Dél-Ukrajna folyamvölgyeiben meghúzódó falvak házaival tartottak rokonságot. Ezek a putrik olyan településeken épültek, ahol az egyes házak között úgyszólván nincsenek távolságok, ahol a lábasjószág karámjai és a termés (azaz a kazlak és az asztagok) a település szélén övezetszerűen helyezkednek el. Ugyanitt ásták meg a gabonásvermeket is. Persze voltak másfajta házak is. Az erdővidékeken sok volt kezdetben a magányos tanya, olyan gerendákból ácsolt épület, ami egyetlen, esetleg két lakóhelyiségből állt, s ami mellett ól is volt (talán földbe mélyített), meg valami szín, azaz négy tartóoszlopon egy tető, ami alatt csépeletlen gabonakévéket tárolhattak. Az egész komplexust árok védte és olyan, karókból rakott vagy vesszőből fonott kerítés, ami elhatárolta a kultúrtájat az erdőtől, tehát sokhelyütt elkerítette a szántóföldet is. A házak gerendavázas fonott falú és tapasztott építmények lehettek. A fenyőövezetben viszont (elsősorban Erdélyben) boronaácsolatok is gyakoriak lehettek. Kő vagy téglaépületben alkalmasint nem lakott paraszt. A XIII. században alakult ki az a gyakorlat, hogy a parasztokat rendezett falvakba telepítik. Telek lett a parasztgazdaság egysége, s csaknem minden új falu egymás mellett kimért teleksorból állt. Ezekben a falvakban a házak egy út mellett sorjáztak, a házak mögött ól volt, néhol talán több is, a lakó- és gazdasági udvaron állt a szín, meglehet ez is a többi épülettel egysorban. Meglehet, hogy a korszak végén a gazdagabb portákon (ahol nemes ember lakott vagy a pap, néhol pedig paraszt) már csűrt is építettek, ezzel azonban keresztben lezárták a telek lábját és a csűr egyik részében a számos állatok ólját rekesztették el. Erre valószínűleg csak Erdélyben került sor és talán az ország északi részének hegyvidékein. A gazdasági udvar után a veteményes kert következett, ebben gyümölcsfák is voltak és akadt olyan porta is, ahol méhes gyarapította a gazdaság hasznát. Az udvarokat kerítés választotta el a mögötte húzódó szántóföldtől.