A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Dr. Hoffmann Tamás: A középkori parasztporták építészete

Eredetileg minden egyes telek szántóföldje a telek lábjában húzódott. A szántóföld kisebb parcellákra volt telkenként széttagolva, melyekben különféle kultúrákat neveltek, sőt akadt darab is, amelyet parlagon pihentettek vagy kaszálóként hasznosítottak. Később, amikor újabb irtások révén a parcellák tömbje újabbal (vagy újabbakkal) egészült ki s ezt dűlőnek nevezték, rátértek arra, hogy a szántóföldek egyik részében, tehát az egyik dűlőben vetés van, a másik parlagon pihen. Ezt ekkor nyomásnak (calcatura), illetve ugarnak nevezték. A módszer már az Árpád korban ismert volt a földesúri majorságokban, de a parasztfalvakba csak a XIII. század végén vezették be. A következő században volt arra is példa, (elsősorban szűk határú falvakban, ahol intenzíven kellett kihasználni a földet), hogy a termőtalajt három részre osztották, őszi, tavaszi vetésű földeket különítettek el az ugartól. Ez a módszer azonban sehol sem volt divatban az Alföld tágas terein, ahol a középkori gazdaság meglehetősen extenzív volt, nem a növénytermesztés, hanem az állattartás dominált benne, s nagyon sok hasznosítatlan termőföld volt még, amit egyelőre még birtokba se vettek. Az alacsony népsűrűség és a lakatlan foltok tették lehetővé, hogy a XIII. században ide telepítsék a kunokat és a jászokat, tehát olyan, a népvándorlás kései hullámaival a Kárpát-medencébe érkezett nomádokat, akiknek létalapjuk elsősorban a külterjes állattartás volt. Ezek ekkor még filcsátrakban laktak és csak a korszak végén költöztek be a sárból rakott falú házaikba. Nagyon valószínű, hogy az Alföldön a gazdasági épületeket csak ritkán tekintették a telek szükséges tartozékainak, s ha igen, megelégedtek a földbe mélyített ólakkal vagy az egyszerűbb színekkel. Meglehet, hogy ezek a külterjes gazdaságon alapuló falvak és néhány mezőváros már nem soros telekrendű volt, hanem halmaz. Erre azonban (a városok XV. századi adatain kívül) nincsenek határozott bizonyítékok. Annyi mindenesetre megjegyezhető, hogy a legtöbb település soros telekrendű volt, a porták vagy az út két oldalán húzódtak vagy csak az egyiken. Előfordult az is, hogy az út kiszélesedett vagy egy orsó alakú vagy egy kör (esetleg négyszög) formájú térbe torkollott és a telkek ezt a teret szegélyezték. A templom rendszerint a tér közepén vagy egyik sarkában állt és a középkori oklevelek tanúsága szerint (amit többnyire akkor szerkesztettek, amikor a falu földesura zálogba adta birtokát): a templomot mindig építették: bővítették, tornyát magasították, fedélszékét javították stb., vagyis lehetőséget találtak arra, hogy a presztízsépítkezés maradandó emlékekkel gyarapodjon. Ami mármost a lakóházakat illeti, ezek osztatlan épületek voltak vagy két helyiségből álltak. Ha valaki belépett a házba az ajtón át egy üres kamrában találta magát (ezt raktározásra használták és talán pitvarnak nevezték), ahonnan egy válaszfal ajtaján a házba jutott. A házban égett a tűz, ez volt a nappali és az éjszakai tartózkodás színtere. Ritkábban előfordult az is, hogy a házból elrekesztettek egy kamrát, ahol alhattak. Ezeket az épületeket a délnémet területekről jól ismerjük és sok épült belőlük később Erdélyben valamint Lengyelország déli sávjában meg Ukrajnában. Nyilvánvaló, hogy a lakóházak fejlődésének egyik korai típusával állunk szemben. Ezekben a lakóházakban nyílt tüz égett vagy kemencével fűtöttek. Mindenesetre még nem volt kályhályuk és a lakóteret sem padlásolták le. Pincéjük sem volt. Midőn a padlást elválasztották a lakótértől (és ez a korszak végén már néhány alföldi mezővárosban bizonyára bekövetkezett), a szobába, tehát a lepadlásolt lakóhelyiségbe kályhát is állítottak, amit kívülről, a pitvarból fűtöttek. Előfordult, hogy a pitvar falát (az épület hátsó oldalán) áttörték és egy sütőkemencét tapasztottak hozzá, ezt viszont belülről — a pitvarból fűtötték. Ennek a megoldásnak elsősorban nyáron látták hasznát, mert a kemence, ha kenyeret sütöttek benne, nem melegítette be a lakást. A pitvart konyhának használták. Ekkor még nem volt benne magas tűzpad, a tűz a földön égett. A pitvarból a szobával átellenes oldalban levő fal ajtónyílásán át a kamrába lehetett jutni, amit rendszerint alvás céljára használtak és sohasem fűtöttek. Csaknem bizonyos, hogy ez a pitvar (és talán a kamra) sosem volt lepadlásolva, s ekkor még nem is volt kéményük sem. Az alvó helyiségekben dikók és ágyiruhák (lepedők, takarók) biztosították az éjszakai nyugodalmat, a fehérneműket ládában őrizték (ez a későbbi szökrönyök vagy szuszékok mintájára ácsolt bútordarab volt), a szobában pedig kezdetben alacsony asztal és szék mellett a fal mellett ásott karókra fektetett palló, tehát egy-egy pad volt a szokványos berendezés. A korszak végén itt is megjelent a szobában a magas asztal, a karszék, a fali téka és talán néhol egy ágy is, amiben azonban legfeljebb a megbecsült vendég alhatott. Attól kezdve, hogy a szobát kialakították, kályhát is állítottak benne. A kályhát kívül, a pitvarból fűtötték. Az új építmény mázas cserépkonstrukciójú ipari termék volt, ritka kivételes darab a paraszti önellátás sajátos architektúrájában. Ehhez később — iparcikként — az asztal és a karszék is társult. Akár így volt, akár másként, annyi bizonyos, hogy a parasztházak építészete és berendezésük úgyszólván alig volt kapcsolatos a mesteremberek működésével. Ebben a tekintetben a magyarországi fogyasztási kultúra jóval elmaradt Európa urbanizáltabb övezeteinek teljesítményeitől és amihez egyáltalában felzárkózni igyekezett, az a déli német tartományok anyagi kultúrája volt. Ezt elsősorban a hazai városok építészetének és lakáskultúrájának közvetítő szűrőjén keresztül tette meg.