A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Mendele Ferenc: A népi építészeti emlékek védelmének módszerei napjainkban

A népi műemlékek védelme (egyáltalán számbavétele) közel száz éves, nehezen pótolható lemaradást mutat a többi műemlékhez viszonyítva. Közismert, hogy az elsősorban művészettörténeti szempontból értékelt hazai emlékanyag intézményes állami védelme - a többi európai országokhoz hasonlóan - a XIX. század második felében formálódott ki, és 1872-ben Ideiglenes Bizottság létesült a legértékesebb magyarországi építészeti emlékek védelmére. A népi építészeti emlékek kutatásával, fenntartásukkal és helyreállításukkal (kiváló elődeink minden igyekezete, rangos kutatási eredményeik ellenére) pedig csak 1949-től kezdődően törődhettünk. A törvényadta lehetőségek ellenére a műemlékvédelem gyakorlatilag mégis csak 1958-tól foglalkozik ezek megóvásával, az első népi műemlék helyreállítására pedig 1960-ban Nagyvázsonyban kerítettünk sort. (Jellemzésül: az 1953-ban kézirat gyanánt megjelentett ,,Műemlékjegyzék"-ben a 2300 védett építmény között mindössze 26 népi és — úgymond — „ipari" épület szerepelt.) A munkát (az 1957-ben megalakult Országos Műemléki Felügyelőség) a meglevő értékek számbavételével, a rendszeres helyszíni kutatás megindításával - kiemelten dr. Tóth János kezdeményezésére - 1958-ben kezdtük meg. A helyszíni kutatások metodikáját alapvetően a két világháború között végzett néprajzi, népi építészeti vizsgálatok szempontjai alapján dolgoztuk ki, sőt az első lajstromok összeállításánál Bátky Zsigmond és munkatársai anyagából indultunkéi. Utóbbit egészítették ki a felszabadulás után megkezdett városképi és műemléki vizsgálatok -, majd (kiemelten dr. Vargha László jóvoltából Pest és Nógrád megye esetében) a műemléki topográfiák során készített épületleírások. Ezeknek a vizsgálatoknak, valamint az 1950. körüli műszaki felméréseknek (utóbbi az Építőművészek Szövetsége keretében történt) az eredményeit a gyakorlatban a műemlékvédelem nehezen tudta használni, sőt ez ma sem egyszerű. Egyrészt, mert a korábbi kutatások értelemszerűen más célt szolgáltak, másrészt a felvételek akkori értékelése és elemzése egy olyan társadalmi (és tudományos) közegben történt, amely nem, vagy csak kénytelen-kelletlen vett tudomást a népi építészet vitathatatlan értékeiről. Nagy kár ez, hiszen az 1949-es műemléki törvény sok vonatkozásban még a régi gazdasági és társadalmi viszonyokat tükröző település- és telekrendben, méginkább az addig csak lassan változó-fejlődő kulturális szinten és igényen találta falusi településeinket. Ennek megfelelően a hagyományosnak nevezhető népi építészeti értékek nagy száma a falusi műemlékek és együttesek kiválasztásához ekkor még szinte korlátlan lehetőséget biztosított. (Az ötvenes évek végén például még közel félszáz — táji, tipológiai és funkcionális változatokat reprezentáló - védelemre érdemes együttest ismertünk, és alig több, mint egy évtized múlva még mindig 38 népi műemléki együttes védelmét javasolták kutatóink. Egy későbbi 197l-es értékelés szerint a Hollókőn és Tihanyban megkezdett rekonstrukciós munkák mellett még további 9 településnél indokolt és lehetséges falusi műemléki együttest védeni. Erre háromnál — Szigligetnél, Csongrádnál és Fertőrákosnál — időközben sort is kerítettünk, Szalafő műemléki jelentőségű területté nyilvánítása pedig a közeli jövő feladata. A többinél a kisebb, akárcsak 4-5 portából álló egységek megőrzésére is törekedni kényszerülünk, mert nem egy esetben (pl. Fertőszéplakon) az eredetileg összefüggő házsorból csak annyi maradt meg. Egy másik adat: az 1960-as évek legelején — a helyszíni kutatás felerészben történő elvégzése idején — a védett népi műemlékek száma megközelítette a 2000-et, ma pedig 1250 körüli ilyen ,műfajú" épület védettségét, továbbéltetését szorgalmazzuk. Az ország valamennyi településére kiterjedő kutatást 197l-re befejeztük, de az anyag heterogén volta, valamint a külterületeken álló épületek feldolgozásának szükségessége a munka folytatását indokolta. Ehhez (és évenként több tucat épület műszaki dokumentálásához) az anyagi feltételeket az OMF biztosította, és ezt a jövőben is megteszi. Elsősorban, hogy a műemléki nyilvántartás ma is meglevő aránytalanságai csökkenjenek, ugyanakkor a néprajz számára is felhasználható adatokat gyűjtsünk. Különösen az utóbbihoz az 1960-as évek közepétől a feltételek is javultak, hisz azóta a helyszíni bejárásokat (a kevés, erre vállalkozó és ezzel foglalkozó építész mellett) jószerint néprajzosok végzik. Sajnos a kutatási anyag értékelése, méginkább gyakorlati hasznosítása és publikálása rendkívül vontatottan halad. Magyarázatként itt legtöbbször a műemlékekre fordítható összeg szűkös volta, a kevés szakember, a tulajdonjogból eredő nehézségek és anomáliák, a településfejlesztési koncepciókkal nehezen összeegyeztethető topográfiai helyzetük stb. hangzik el. Mindezt tetézi az a körülmény, hogy fenntartásuk romlékonyabb mivoltuk, silányabb vagy legalábbis