A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)

Mendele Ferenc: A népi építészeti emlékek védelmének módszerei napjainkban

kevésbé tartós anyaguk miatt körülményes, nehéz, sokszor megoldhatatlan. Jogi és funkcionális okok következtében pedig a fenti nehézségek csak tovább fokozódnak. A funkcionális avulás átlagosnál nagyobb mértékével magyarázható, hogy a népi műemlékek védelménél Európaszerte a múzeumi felhasználás vált gyakorivá, kezdetben szinte kizárólagossá. A helyreállított parasztházakban berendezett néprajzi kiállítások, méginkább pedig a Szabadtéri Néprajzi Múzeumok sora tanúskodik erről, és a mi gyakorlatunk is korábban csak ezt példázta. Az ezzel kapcsolatos eredmények ismertek, mindenki által becsültek és kétségtelenül a népi műemlékek védelméhez korrekt, a további gyakorlatban is nélkülözhetetlen lehetőségeket biztosítsanak. Kizárólagossága ellen azonban elvi és gyakorlati szempontok egyaránt szólnak. Egyrészt, mert a múzeumi hálózat bővítésének korlátai közismertek, másrészt, mert (kiemelten a műemléki együtteseknél) a népi műemlékek jellegének és karakterének megfelelő (pl. turista- és üdülőház, alkotóház stb.), vagy az eredeti funkcióra utaló (vendéglő) hasznosítás potenciálisan nagyobb számú és motiváltabb vendégforgalmú emlékanyag védelmét biztosíthatja. Utóbbi esetenként együttjárhat az alaprajz, egyes meglevő szerkezeti elemek részbeni módosításával; máshol a mai gyakorlattal analóg igények — pl. szigetelt falak — biztosítását jelenti. A kevés jó példa alapján érthető, ha ezt a gyakorlatot fenntartásokkal fogadjuk el mi magunk is, de merev elutasításuk a népi műemlékek védelmének lehetőségeit csökkentenék. (Ezt azért is figyelembe kell venni, mert a falusi műemlékek fenntartását a tulajdonjogi kötöttségek — kevés kivétellel magántulajdonban vannak — különben is aránytalanul nehezítik.) Örömünkre szolgál, hogy ezeket az összefüggéseket mind többen látják, és a korábban fel-felbukkanó oktalan vitát mára az egymást segítő szándék és gyakorlat váltotta fel. Jószerint ennek köszönhető, hogy 100 körülire tehető azoknak a védett épületeknek a száma, amelyeket elsősorban néprajzi jelentőségük miatt eleddig - pontosan 20 év alatt - helyreállítottunk, és további több mint 100 (magántulajdonban levő) népi műemlék helyreállításához nyújtottunk max. 30—50 eFt-ig terjedő (vissza nem térítendő) eseti támogatást. Utóbbival párhuzamosan most már több éve megközelítően 500 (483) tulajdonosnak biztosítottunk éves fenntartási átalányt. Az utóbbi két lehetőséget nagyra értékeljük még akkor is, ha az így felújított - gondozott - népi műemlékek szakmai szempontból sokszor vitatható eredményekkel szolgálnak. Ezt az akciót — az ellenőrzés szigorítása mellett — a jövőben is támogatjuk, de helyreállítási elveink helyességét (elsősorban az általunk végzett, vagy végeztetett munkáknál) tudjuk Önökkel együtt lemérni. Erre viszont szükség van, mert (mint ismert) előterjesztésünkre a Minisztertanács 1974-ben mintegy 200 (egyébként fenn nem tartható) népi műemlék állami tulajdonbavételéről hozott határozatot, és biztosította ehhez az anyagi feltételek jórészét is (30 mFt-ot). Ezt a 10 évre tervezett munkát 1984. után is folytatni kellene, de azt is tudjuk, hogy ezt a siker reményében újra megpályázni csak akkor lehet, ha az eddigieknél is eredményesebb munkát végzünk. A vázlatos helyzetismertetés után az alábbiakban röviden helyreállítási gyakorlatunkról szeretnék számot adni. Korábban már utaltam rá, hogy a népi műemlékek helyreállításánál a múzeumi funkció kielégítését is szolgáló felhasználással változatlanul számolunk. Munkánk eredményeként tájháznak és falumúzeumnak ad otthont nem egy parasztház, ahol elsősorban restaurálási, esetleg mértéktartó rekonstrukciós feladattal találkozott a kutató és a tervező. Alapvető követelmény itt az eredeti alaprajzi és szerkezeti rendszer megtartása (felújítása-rekonstrukciója), az ehhez párosult architektúra bemutatása, a hagyományosnak tekinthető részletek restaurálása stb. Mindezt — a helyenként már-már másolatok határát súroló és a részleteknél egyértelműen fellelhető gyakorlatot — kiemelten a ,,parasztipar" emlékinél figyelhetjük meg. (Száraz- és szélmalmok, vízi- és hajtómalmok stb.) Példa erre a kiskundorozsmai szélmalom. Az alig 20 éve helyreállított malom 1968-ban összedűlt. Bár a malom szerkezetének valamennyi lényeges alkatrésze az omlás után is megmaradt, eredeti helyén mégis beton alapon álló, deszkaszigeteléssel készült, a régi anyagokkal és méretekkel megegyező (de teljesen új!) fal- és födémszerkezeteket, tetőzetet és vitorlaszárnyakat kellett a legutóbbi helyreállítás során készíteni. Máshol —

pl. a kiskunhalasi és a tési szélmalmoknál, a ráckevei hajómalomnál, a szarvasi és a tarpai szárazmalomnál, a túristvándi vízimalomnál stb. a malomház, valamint az erőátviteli és átviteli szerkezet főbb elemei csak javításra szorultak, de az őrlőberendezés (egy-egy eredeti elem megtartásával, illetve konzerválásával) gyakorlatilag újonnan készült. Hasonló feladatot jelentett - egyebek mellett - a karcagi (épült 1858-ban) szélmalom, az örvényesi, a zalaegerszegi (olaj), az orfűi és a nagybörzsönyi vízimalom helyreállítása is, annak ellenére, hogy a balatonfelvidékit őrlésre is használják, a másik négy pedig lényegében múzeumi célt szolgál. Máshol — például a kengyeli, a szegvári, a szentesi szélmalomnál - a megmaradt értékek megmentése volt a feladat és egyelőre nem törekedtünk a hiányzó berendezések rekonstruálására. Az előbbiek analógiájaként említhető meg a verpeléti kovácsműhely és a pápai Kluge-féle kékfestő-műhely helyreállítása, valamint a XVIII. században épült ceredi és gemzsei, a nemesvépi (1793), a pankaszi (1755), a szabolcsbákai (szintén XVIII. századi), a tiszacsécsei — a sort még folytathatnánk — faharangláb! A belsőre — berendezésre és a hiányzó részletekre is kiterjedő restaurálási, valamint rekonstrukciós teendőkkel szolgál egy-egy múzeumi célt szolgáló tájház helyreállítása is. Ezek közül (az 1825-ben épült nagyvázsonyi „Schumacher-ház" mellett) a tihanyi Halász céh és „gazdaház" a legismertebb, de hasonlóan értékes a bakonybéli Fő utca 17., a boronafalas kávási, a mikófalvai, Zamárdiban az 1847-ben épült Fő u. 83. - a tűzvész miatt a közelmúltban másodszor