A népi építészet védelme (Az Egri Nyári Egyetem előadásai 1985 Eger, 1985)
Kerner Gábor: A paraszti építészet változásai napjainkban
Napjaink építészetéről elég sok szó esik különböző fórumokon. Szidjuk, dicsérjük, néha átkozzuk, keressük a jelenségek okait, rendszerint azonban megtörtént eseményeket elemzünk olykor megtaláljuk a hibák forrásait, de a megvalósult dolgokon már nem tudunk változtatni. Előadásomban megpróbálom bemutatni nemzeti építészetünk egy bizonyos területének, a paraszti építészetnek változásait, azokat a jelentéktelennek tűnő részleteket is, amelyek a mai falukép kialakulásához vezettek. Természetesen ez nem terjedhet ki az ország egész területére, azonban véleményem szerint az itt mutatott kép általánosítható, s talán jellemző a Kárpát-medence egészére. A kutatási területen szereplő helységek - Tiszabábolna, Tiszadorogma, Ároktő - Borsod megye déli részén a Tisza partján helyezkednek el, nyugatról Heves megye, délről Szolnok megye, délkeletről Hajdú-Bihar megyehatárán. Merész próbálkozásnak tűnhet három község alapján megítélni az aránylag nagy terület építészetét. Miután Dél-Borsod összes települését bejártam, azonban úgy tűnt, hogy ezek a falvak hordozzák leginkább a még meglevő tradicionális építészetet és szemléletesen tükrözik az új falukép kialakulását. A három községen kívül még néhány példát bemutatok, Hajdú-Bihar, illetve Bács-Kiskun megyék területéről, tehát elsősorban az Alföldről. Mindhárom község története a középkorig nyúlik vissza, ezen előzményeket településszerkezeteikben ma is őrzik. A következőkben a vizsgált területen még meglevő legrégebbi építkezési formát szeretném bemutatni, elsősorban Bátky Zsigmond, Vargha László és Bakó Ferenc kutatásai alapján. Bátky lakóház-tipológiáját tekintve megfigyelhetjük, hogy Borsod megye déli része nagy általánosságban és zömében az alföldi közép-magyar háztípus keretébe tartozik. Az alföldi vagy közép-magyar háztípus jellemzője — a helyi építőanyagban és szerkezetben rejlő adottságokon kívül — a két-három helyiségből álló lakóépület, melynek tűzhelyes helyisége szabadkéménnyel ellátott, tehát már nem füstös. A szabadkémény nádból, paticsból vagy vályogból készült. Az alföldi szabadkéményes tüzelőtér a szabadkémény kiváltó gerendázatával és a gerendát alátámasztó két falpillérrel, vagy falazott ívvel két részre, konyhára és pitvarra tagolódik. A zárt tüzelőtér, a kemence mindig a „háznak" nevezett lakószobában áll, szája a konyhába nyílik. A konyhában a tüzelőtér előtt rakott tűzpadkát figyelhetünk meg. Sok esetben ez a tűzpadka körbeépül a konyhában, bővülve a szabadkémény alá rakott középső tűzpadkával. Az alföldi régi magyar ház tehát kéttűzhelyes, az egyik a konyhában nyílt, másik kívülről fűthető tüzelőtérrel. A nyílt és a zárt tüzelőhely azonban egymással mindig a legszorosabb kapcsolatban állt. Az építőanyagokat tekintve, a leggyakoribb a mindenhol előforduló föld. A fában, kőben szegény alföldi vidéken a legkézenfekvőbb építési nyersanyag. Dél-Borsod öntési talaja kiválóan alkalmas volt a vályog verésére. Különösen a Tisza szabályozása után terjedt el zömmel területünkön a vályogból való építkezés, fölváltva a korábban inkább növényi alapanyagú szerkezeteket. Az épületek zömmel nyeregtetősek, sokszor egy, vagy mindkét végükön kontyolva. A tetőfedés jellemző anyaga a kedvező természeti adottságok következtében a nád és a cserép, sokszor mindkét anyagot együtt alkalmazzák. Az általános bemutatás után térjünk rá a részletesebb elemzésre. A községekben 54 db épületet vizsgáltam. Ezek közül 37 db a XIX. század közepe és a századforduló között épült, 17 db pedig 1924. és 1969. között. Először a XIX. századi épületeket ismertetem, utána a két világháború között, majd az utóbbi években átalakítottakat. I. Valamennyi épület alapozás nélküli, vályogtéglából épült, kívül-belül tapasztva, és több rétegben fehérre meszelve. Alaprajzi rendszerüket tekintve, mindegyik épület egysoros alaprajzú, kettő-négy osztatú. Padozatuk döngölt föld. Az épületek közös jellemzője a lakótelken való elhelyezkedésük. Két változatot figyelhettünk meg:
